KIUTAK A MAGÁNYBÓL
Nem jó az embernek egyedül lennie.
A mondat a Szentírás első lapjain olvasható, ahol költői ihletésű, visszafelé tekintő prófécia tudósít a világ és az emberiség hajnaláról. Isten megteremti az embert. Társa nincs még, Ádám egyedül él. Minden az övé, mégis boldogtalan. Ezt látva mondja Isten: „nem jó az embernek egyedül lennie” (1 Mózes 2,18).
Ez az állítás a magány életérzését fejezi ki. A magány az egyedül élő ember helyzete, állapota. Ennek fájdalmát Tóth Árpád így fogalmazta meg egyik versében: „Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. (…) Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén.” A meddő órák gyötrelme ez.
Egy másik költő, Ladányi Mihály versének címe: Sehová. Ennek néhány sora így hangzik: „Ha társat keresni indulok a tömegbe, ezer magányt fogok. Vánszorgok sehova kétségbeesve.” A társat kereső ember vágya: rátalálni valakire, aki megért, aki szeret. A társat nem talált ember kétségbeesése: ezer magányt fogok… Élhetünk akár tömegben is. Sok ember között is lehet magányos az ember. David Riesman sok nyelvre lefordított szociológiai könyvének már a címe is erről vall: „A magányos tömeg”. Valóban, nem jó az embernek egyedül lennie.
Pedig az egyedüllétnek áldásai is vannak.
Az imádság csendje is ilyen. Jézus tanít arra, hogy ha imádkozni akarunk, legyünk egyedül (Máté 6,6). Vonuljunk vissza, amennyire csak lehet. Zárjuk ki a lármás világot, amilyen mértékben erre lehetőségünk van. Jézus belső szobának, titkos kamrának nevezi az imádság helyét, ahol a bezárt ajtó mögötti csendben van velem Isten.
Máskor az egyedüllétet egy elvégzendő feladat kívánja meg. A tanulás, az olvasás külső és belső csendet kíván, mint minden más koncentrált szellemi munka is. Vagy éppen fáradtak vagyunk. Ilyenkor csak egy-egy félórára is olyan jó egyedül.
Az egyedüllét áldásai természetesen nem azt jelentik, hogy most már mindig ez az állapot a vágyott és kívánatos.
Hiszen az emberekkel nem érintkező, társtalan, magányos ember többnyire boldogtalan. Ezért bíz egymásra minket Isten.
A teremtés történetében Isten nem csak az egyedül élő ember gyötrő állapotát látja: „nem jó az embernek egyedül lennie”, hanem magányosságára megoldást is ad: „alkotok hozzáillő
Mégis jól ismert életérzés a költő fájdalma: „Magam vagyok. Nagyon…” S ismerősek talán az egyedüllét miatt kicsorduló könnyek is. A magányosság oka bennünk is lehet.
Az emberi kapcsolatainkat is kikezdi a bűn, amelyik közénk áll, és nem engedi, hogy igazán társak legyünk. Mi gyakran nem értjük meg egymást. Sokszor önzők vagyunk: igényeljük a megértést, de nem tudunk megértők lenni. Csak elvárásaink vannak, de áldozatot hozni nem akarunk. Ady Endre vágya ott van bennünk: „Szeretném, ha szeretnének” – ugyanakkor viszont tüskések vagyunk, érdesek, szeretetlenek. Mindezzel magunk teremtjük az űrt magunk körül elmarva másokat magunk mellől. Még a házasságban is maradhat egyedül az ember. Paul Valery francia költő aforizmája szerint Isten azért teremtette meg Évát, mert Ádám nem volt elég magányos. A gunyoros mondat háttere az a tapasztalat, hogy házastársak is élhetnek egymás mellett is egyedül. Ne áltassuk magunkat, hogy mindig mindenben a másik a hibás! Magányunk okait sokszor önmagunkban kell megtalálnunk. S ha vétkeztünk egymás ellen, Urunk tanít rendezni a bűneink miatt elrontott emberi kapcsolatainkat megbocsátással, új kezdettel.
Vigyáznunk kell egymásra! Őrködni az emberi kapcsolatok felett féltő szeretettel, hogy ne veszítsük el őket!
A magányosság vigasztalása, hogy Jézus ebben is társunkká lett.
Jézus szenvedéséhez magánya is hozzátartozott. A Gecsemáné kertjében tanítványait arra kérte: „Maradjatok itt és virrasszatok velem” (Máté 26, 38). Amikor valaki élet és halál határára érkezik, csupán ennyi az, amit tehetünk. A magányát megosztani. Az egyedüllétben társnak maradni. Többnyire szótlan társnak. S ha mégis van szó, akkor az már csak az imádság szava lehet egyedül. A halál küszöbén ezen túl mást nem vár tőled, de azt igen, hogy ott legyél vele.
Kezét fogva, hogy érezze kezed melegét. Homlokát megtörölve, hogy érezze jelenlétedet. Időnként megsimogatva, hogy ne legyen magányos és elhagyott.
Jézus a halál előtti vágyott kapcsolat támaszát sem kapta meg. Bár tanítványai vele voltak, de mind aludtak. Így Jézus halálos gyötrődésében átélte a magányt is, amelyik emberlétünk legnagyobb mélységei közül való. De Jézus ebben is mellénk lépett, hogy tudjuk: életünknek ebben a helyzetében is ott van velünk. Ha más nem, Ő igen. Megértő társként osztja meg velünk magányunkat, hiszen földi élete során, szenvedései között is átélte azt. Vele a halál magánya sem kínzó talány. Amikor itt végül is el kell engednünk egymás kezét, Ő az örökkévalóságba vezető társunk marad.
A magányosság feladatot is hordoz.
A magány nem ad felmentést arra, hogy ne vegyem észre azt, aki rám szorul. Dag Hammarskjöld svéd politikus, az ENSZ egykori főtitkára így vallott erről „A magányt nem az teszi rettenetessé, hogy nincs, akivel megoszthatnám a terheim, hanem az, hogy nincs, akinek a terhét elvállalhatnám”.
Egy közmondás tanácsát jó lenne a szívünkbe vésni, s még inkább megélni: „Ha egyedül élsz, keress fel valakit, aki nálad magányosabb”. Meg kell nyílnunk a nálunk nehezebb helyzetben élők felé. Jézus szavát Pál apostol őrizte meg számunkra: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (Ap. Csel. 20,35).
S adni a magányos ember is tud: érdeklődést, segítséget, gondoskodást, együttérzést, a másikat hordozó imádságot. Csak észre kell venni azokat, akik erre várnak, akik még nálunk is magányosabbak, s máris két szívben oldódik az egyedüllét.
S adni a magányos ember is tud: érdeklődést, segítséget, gondoskodást, együttérzést, a másikat hordozó imádságot. Csak észre kell venni azokat, akik erre várnak, akik még nálunk is magányosabbak, s máris két szívben oldódik az egyedüllét.
( Zászkaliczky Péter )
Forrás
Evangélikus Misszió Központ - 2006.
