KIUTAK A MAGÁNYBÓL

KIUTAK A MAGÁNYBÓL

Nem jó az embernek egyedül lennie.

A mondat a Szentírás első lapjain olvasható, ahol költői ihletésű, visszafelé tekintő prófécia tudósít a világ és az emberiség hajnaláról. Isten megteremti az embert. Társa nincs még, Ádám egyedül él. Minden az övé, mégis boldogtalan. Ezt látva mondja Isten: „nem jó az embernek egyedül lennie” (1 Mózes 2,18).

Ez az állítás a magány életérzését fejezi ki. A magány az egyedül élő ember helyzete, állapota. Ennek fájdalmát Tóth Árpád így fogalmazta meg egyik versében: „Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. (…) Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén.” A meddő órák gyötrelme ez.

Egy másik költő, Ladányi Mihály versének címe: Sehová. Ennek néhány sora így hangzik: „Ha társat keresni indulok a tömegbe, ezer magányt fogok. Vánszorgok sehova kétségbeesve.” A társat kereső ember vágya: rátalálni valakire, aki megért, aki szeret. A társat nem talált ember kétségbeesése: ezer magányt fogok… Élhetünk akár tömegben is. Sok ember között is lehet magányos az ember. David Riesman sok nyelvre lefordított szociológiai könyvének már a címe is erről vall: „A magányos tömeg”. Valóban, nem jó az embernek egyedül lennie.

Pedig az egyedüllétnek áldásai is vannak.

Az imádság csendje is ilyen. Jézus tanít arra, hogy ha imádkozni akarunk, legyünk egyedül (Máté 6,6). Vonuljunk vissza, amennyire csak lehet. Zárjuk ki a lármás világot, amilyen mértékben erre lehetőségünk van. Jézus belső szobának, titkos kamrának nevezi az imádság helyét, ahol a bezárt ajtó mögötti csendben van velem Isten.

Máskor az egyedüllétet egy elvégzendő feladat kívánja meg. A tanulás, az olvasás külső és belső csendet kíván, mint minden más koncentrált szellemi munka is. Vagy éppen fáradtak vagyunk. Ilyenkor csak egy-egy félórára is olyan jó egyedül.

Az egyedüllét áldásai természetesen nem azt jelentik, hogy most már mindig ez az állapot a vágyott és kívánatos.

Hiszen az emberekkel nem érintkező, társtalan, magányos ember többnyire boldogtalan. Ezért bíz egymásra minket Isten.

A teremtés történetében Isten nem csak az egyedül élő ember gyötrő állapotát látja: „nem jó az embernek egyedül lennie”, hanem magányosságára megoldást is ad: „alkotok hozzáillő segítőtársat” (1 Mózes 2,18). Társnak azt tekintjük, aki több-kevesebb kötődéssel hozzánk tartozik. Isten teremtési rendjében ez a segítőtárs a házastárs. Hozzánk tartozó társ a család többi tagja is: szülő, testvér vagy gyermek. Az életben társak a barátok és – nevükben is – a munkatársak. Az emberi kapcsolatok ezerszínű rendjében mindazok, akik körülvesznek, hordoznak figyelmükkel és szeretetükkel, s akiket ugyanígy hordozunk mi is. Isten közösségre teremtett minket, hogy ne legyünk magányosak, ne legyünk egyedül.

Mégis jól ismert életérzés a költő fájdalma: „Magam vagyok. Nagyon…” S ismerősek talán az egyedüllét miatt kicsorduló könnyek is. A magányosság oka bennünk is lehet.

Az emberi kapcsolatainkat is kikezdi a bűn, amelyik közénk áll, és nem engedi, hogy igazán társak legyünk. Mi gyakran nem értjük meg egymást. Sokszor önzők vagyunk: igényeljük a megértést, de nem tudunk megértők lenni. Csak elvárásaink vannak, de áldozatot hozni nem akarunk. Ady Endre vágya ott van bennünk: „Szeretném, ha szeretnének” – ugyanakkor viszont tüskések vagyunk, érdesek, szeretetlenek. Mindezzel magunk teremtjük az űrt magunk körül elmarva másokat magunk mellől. Még a házasságban is maradhat egyedül az ember. Paul Valery francia költő aforizmája szerint Isten azért teremtette meg Évát, mert Ádám nem volt elég magányos. A gunyoros mondat háttere az a tapasztalat, hogy házastársak is élhetnek egymás mellett is egyedül. Ne áltassuk magunkat, hogy mindig mindenben a másik a hibás! Magányunk okait sokszor önmagunkban kell megtalálnunk. S ha vétkeztünk egymás ellen, Urunk tanít rendezni a bűneink miatt elrontott emberi kapcsolatainkat megbocsátással, új kezdettel.

Vigyáznunk kell egymásra! Őrködni az emberi kapcsolatok felett féltő szeretettel, hogy ne veszítsük el őket!

A magányosság vigasztalása, hogy Jézus ebben is társunkká lett.

Jézus szenvedéséhez magánya is hozzátartozott. A Gecsemáné kertjében tanítványait arra kérte: „Maradjatok itt és virrasszatok velem” (Máté 26, 38). Amikor valaki élet és halál határára érkezik, csupán ennyi az, amit tehetünk. A magányát megosztani. Az egyedüllétben társnak maradni. Többnyire szótlan társnak. S ha mégis van szó, akkor az már csak az imádság szava lehet egyedül. A halál küszöbén ezen túl mást nem vár tőled, de azt igen, hogy ott legyél vele.

Kezét fogva, hogy érezze kezed melegét. Homlokát megtörölve, hogy érezze jelenlétedet. Időnként megsimogatva, hogy ne legyen magányos és elhagyott.

Jézus a halál előtti vágyott kapcsolat támaszát sem kapta meg. Bár tanítványai vele voltak, de mind aludtak. Így Jézus halálos gyötrődésében átélte a magányt is, amelyik emberlétünk legnagyobb mélységei közül való. De Jézus ebben is mellénk lépett, hogy tudjuk: életünknek ebben a helyzetében is ott van velünk. Ha más nem, Ő igen. Megértő társként osztja meg velünk magányunkat, hiszen földi élete során, szenvedései között is átélte azt. Vele a halál magánya sem kínzó talány. Amikor itt végül is el kell engednünk egymás kezét, Ő az örökkévalóságba vezető társunk marad.

A magányosság feladatot is hordoz.

A magány nem ad felmentést arra, hogy ne vegyem észre azt, aki rám szorul. Dag Hammarskjöld svéd politikus, az ENSZ egykori főtitkára így vallott erről  „A magányt nem az teszi rettenetessé, hogy nincs, akivel megoszthatnám a terheim, hanem az, hogy nincs, akinek a terhét elvállalhatnám”.

Egy közmondás tanácsát jó lenne a szívünkbe vésni, s még inkább megélni: „Ha egyedül élsz, keress fel valakit, aki nálad magányosabb”. Meg kell nyílnunk a nálunk nehezebb helyzetben élők felé. Jézus szavát Pál apostol őrizte meg számunkra: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (Ap. Csel. 20,35). 
S adni a magányos ember is tud: érdeklődést, segítséget, gondoskodást, együttérzést, a másikat hordozó imádságot. Csak észre kell venni azokat, akik erre várnak, akik még nálunk is magányosabbak, s máris két szívben oldódik az egyedüllét.

( Zászkaliczky Péter )

Forrás

 Evangélikus Misszió Központ - 2006.

Magányosság

Magányosság

Én még most is tanulok erről az érzelmi területről. Őszintén szólva kihívás volt egy rövid cikkben megragadni mindazt, amit eddig megtanultam. Azért remélem, jó szolgálatot tesz. Én például nem akarok többé egyedül lenni.

Majdnem 10 éve dolgozom a társadalmi innováció területén, és abban a kiváltságban van részem, hogy bensőséges beszélgetéseket folytathatok különféle emberekkel. Az első években optimista voltam, és olyan emberekkel ismerkedtem meg, akiknek ugyanolyan eszményeik vannak, mint nekem – igazán mondom, nagy öröm számomra, hogy olyanokkal lehetek közösségben, akik elég dilisek ahhoz, hogy elhiggyék: a közös jóért dolgozunk mindannyiunk számára. Ám ahogy ezek a beszélgetések kibontakoztak, kezdtem felfedezni valami újat. Minél többet hallgattam az embereket, mintha annál kevésbé ismertem volna föl, hogy mit is hallok valójában. Amikor az emberek felszabadultak, testbeszédükkel többet mondtak, mint amennyit szavaikkal akartak, és ahogy elkezdtem összerakni mindazt, amit hallottam, egyszerre olyan újszerűen és szomorúan világos lett az egész. Eleinte nem értettem meg, vagy nem hittem el, amit hallok, de ahogy egyre inkább beengedtem mindazt, amit mondtak, egyre jobban kezdtem megértetni. Azokban a közösségekben, ágazatokban, vagy akár városokban, ahol az emberek megpróbálnak valami jót tenni a világért, igazi, kimondatlan magány jut nekik osztályrészül.

Ez nem csak azokra igaz, akik megpróbálnak valami pozitív változást hozni. Házasságokban, tanárok és diákok között, templomok padsoraiban és családi összejöveteleken egyaránt jelen van a kimondatlan magányosság; ez az egyre növekvő érzés, amely elválaszt, elszigetel minket egymástól, és azt mondatja velünk: „Egyedül vagyok ebben.” Ez a magányosság sokféleképpen megmutatkozik. Először azt vettem észre, hogy a „Senki sem érti meg.” érzés kerít hatalmába; nemcsak akkor, amikor én mondom, hanem akkor is, amikor másoktól hallom ezt.

Később kezdtem észlelni a „Ki, ha nem én?” és a „Senkinek nem kellene látnia ezt.” érzéseket is. Azután ott volt a még ármányosabb „Miért én?”, a „Nem (a) te (a hibád), hanem (az) én (a hibám)”, és a „Nem bírom tovább.” érzése. Először azt gondoltam, hogy ez csak beszéd, de amikor tényleg észre vesszük a másikon, akkor természetes, hogy mi is átérezzük a magányt.

A „Senki nem ért engem.” érzéssel tavaly találkoztam először, amikor egy barátnőmet segítettem keresztül megromlott házassága nehézségein. Természetesen nem ez volt az első, hogy ilyet mondott nekem valaki, hiszen sok olyan fiatallal dolgozom, akik saját elszigeteltségükre próbálnak megoldást találni. De ez más volt. A barátnőm már jó ideje úgy gondolta, hogy a férje sohasem érti őt, és éveken át élt egy kiüresedett házasságban. Ez a meggyőződése elszigetelte őt a férjétől, és bár a férje nagyon más ember, mint ő, az elején megpróbált közeledni hozzá. Jóllehet sikertelenül. Évekkel később aztán a barátnőm sajnos megismert egy férfit, aki „megértette” őt. Egymásba is szerettek. Csak jóval később, egy házassági tanácsadás során mondta el nekem, hogy az önmaga teremtette magány kibírhatatlan volt, és hogy ez mekkora szomjúságot okozott benne az iránt, hogy valaki szeresse és megértse őt, és mennyire hajlamossá tette arra, hogy engedjen annak a csábításnak és fantáziának, hogy végre valaki megérti őt. Megtanultam, hogy a „senki nem ért engem” életszemlélet őszintén haszontalan.

Idén év elején kezdtem másként tekinteni a „Ki, ha nem én?” érzésre. Korábban azért nem vettem ezt észre, mert be kell valljam, én is sokszor mondtam ezt magamnak fiatalabb koromban. Azért mondtam magamnak, mert úgy éreztem, hogy csak én fizethetek meg azokért a hibákért, amelyeket életem korai szakaszában elkövettem, csak én érdemlek emiatt szenvedést és boldogtalanságot. Megismerkedtem olyan diákokkal, akik azt hiszik, hogy nekik kell megmenteniük a családjukat: csak ők képesek helyrehozni a szüleik házasságát vagy megmenteni bántalmazott édesanyjukat, hogy a testvéreik túl fiatalok, túl gondatlanok, vagy túl felelőtlenek. Vannak olyan barátaim, akik roppant nagy kötelességnek érzik a gyereknevelést: mindig mindenben a gyermekük mellett kell lenniük. Tisztában vannak azzal a kötelességükkel, hogy törődniük kell másokkal, de közben nem ismerik el, hogy nekik is szükségük van arra, hogy engedjék, mások meg velük törődjenek. A „Ki, ha nem én?” érzése magányosság, mert az önként vállalt mártíromság magányos. Sőt talán egy kicsit öntelt is. Megtagadja másoktól a lehetőséget, hogy hozzáadjanak valamit az életünkhöz. Nem ismeri el, nem is ad lehetőséget arra másnak, hogy felelősséget vállaljon. Végül azt tapasztaljuk, hogy senki sem tud belépni az életünkbe, vagy ami még rosszabb, mi nem tudunk kilépni a sajátunkból.

A „Senki más nem látja.” érzést akkor ismertem meg, amikor erősödő nemi öntudatú fiatalokkal dolgoztam. Megtanultam, hogy a pornográfia és a nemiség sok fiatal férfi életében vezet elszigetelődéshez, legyen szó akár szégyenről, akár szorongásról. Mégis, sok fiatal férfi egyszerűen csak arra vágyik, hogy valakivel megbeszélhesse ezeket, hogy tisztázzon dolgokat és perspektívát kapjon. Arra viszont nem számítottam, hogy a „Senkinek nem kellene látnia ezt.” érzése, ha nem beszélnek róla idejében, elszigetelődéshez vezet, ami nem enged teret a sebezhetőségnek. Ez nem csak férfiak esetében van így, és nem kizárólag a nemiséggel kapcsolatban. Ha azt hisszük, hogy nem oszthatunk meg valamit másokkal, mert szerintünk rejtegetni való dolog, akkor ez a hitünk az önbizalomhiány, önmagunk leértékelésének a melegágya lesz, és lehetetlenné tesszük azt a békességet és stabilitást, amely a perspektívával és az érettséggel jár. Nem vagyunk egyedül. Egyszerűen mi döntünk úgy, hogy egyedül leszünk.

Az igazság az, hogy egyediek vagyunk, és időt kell szánnunk arra, hogy másokat megismerjünk. Nincs egyszerűbb út. Igaz, vannak olyan emberek, akik nem hajlandók megérteni a másikat, akiket nem érdekel semmi, akik egymagukban is csöndes rejtélyek. De igazságtalan dolog önmagunk védelme érdekében elkergetni azokat az embereket, akik viszont készek arra, hogy bizalmat, együttérzést és szeretetet alakítsanak ki, amit minden kapcsolat megérdemel. A „Senki nem ért engem.” a magány és az elszigeteltség receptje, amely gyorsan kárt tesz a kapcsolatainkban. A „Ki, ha nem én?” tagadja a közösség erejét. A „Senkinek nem kellene ezt látnia.” azt feltételezi, hogy a mi szenvedésünk egyedi, pedig valójában nagyon-nagyon hasonló másokéhoz.

Amikor tényleg felismerjük, akkor aggasztó lesz, hogy mennyit latolgatunk, és hogy ezáltal mennyire elválasztjuk magunkat egymástól. A közösség és az együttműködés igazi erejét – amely szükséges ahhoz, hogy megoldhassuk életünk bonyolult problémáit, sőt a világ roppant komplexitását is – nem szoríthatják ki olyan gondolatok, amelyek mindannyiunknak kárt okoznak. Nem azt mondom, hogy ezekben a latolgatásokban nincs érték, mert ha az értéket nézzük , akkor függetlenségre és a személyes felelősségre ösztönözhetnek. Mégis, a magány leginkább talán cinizmust, lemondást és elkerülhetetlenséget eredményez, ami ellen együttesen próbálunk küzdeni. Megtanultam, hogy a „Szükségem van rá, hogy mellettem állj.”, „Sok bölcsességet tanulhatok tőled.” és az „Itt vagyok, mert fontos vagy nekem.” mennyivel több lehetőséget kínál annál, mint azt az én magányos szívem hinni meri. Én is tanulok még.

(Szeptember 14. 2014 írta)

Az angol eredeti itt van - https://www.facebook.com/notes/tong-yee/loneliness/10152626042477891?pnref=story

Forrás

Facebook

 

Magányos vagy?

Magányos vagy?

„…tagjai vagyunk egymásnak.” 

( Efézus 4:25 )

A Teremtés könyve első fejezeteiben azt olvassuk: „és látta Isten, hogy ez jó.” Legalábbis Ádám teremtéséig. Akkor ezt mondta Isten: „Nem jó az embernek egyedül lenni…” (1Mózes 2:18). Ádámnak nagyszerű kapcsolata volt Istennel, de nem volt emberi társa, és erre Isten azt mondta, hogy ez nem jó. Isten úgy tervezett minket, hogy van bennünk két űr. Az egyik űrt csakis ő tudja betölteni. A másikat pedig egy megfelelő ember. Egyik űrt sem lehet betölteni más dolgokkal, munkával, pénzzel, szép házzal, új autóval. „Akkor hát mit tegyek?” – kérdezed.

1) Tartsd nyitva a szemed! Manapság öt kapcsolatból egy az interneten kezdődik. Csakhogy ebben veszély rejlik: a virtuális világban bárki lehetsz, aki csak szeretnél lenni, de akkor nem úgy fognak ismerni, és nem azért fognak szeretni, aki vagy. Sőt, a magányosság vakká tesz, így nem fogod meglátni, mi az, amire igazán szükséged van, és nem fogod meglátni a másik ember jellemhibáit sem.

2) Imádkozz érte! Amikor Eliézer, Ábrahám szolgája azt a megbízatást kapta urától, hogy keressen feleséget Izsáknak, ő imádkozott, hogy sikerrel járjon: „Uram… Adj eredményt még ma…” (1Mózes 24:12). Isten pedig megadta neki. Izsák és Rebeka története az egyik legnagyszerűbb szerelmi történet a Bibliában.

 3) Nyiss mások felé! Ez talán azt jelenti, hogy le kell bontanod a falat, ami mögé eddig rejtőztél, és hidakat kell építened. A Biblia azt mondja: „Ne csak a saját életed érdekeljen, hanem másoké is” (Filippi 2:4 NCV). Nincsenek tökéletes, kockázatmentes kapcsolatok. A magányosságot úgy tudod legyőzni, ha felfedezel valamilyen betöltetlen szükséget, és beleadod magad. Ezzel egy új örömet fedezel fel az életben.

 Forrás

Mai Ige

Magányos ?

Dorothea Verchau
Magányos ?

Magányos? Nem! Magányos nem vagyok.

Hisz soha nem vagyok magam.

Ha szól az Úr s szavára hallgatok,

minden magánynak vége van.

Ha kis szobámban egyedül vagyok,

s figyelek csendesen, bennem sok

drága ige felragyog,

s vigasztalást, új erőt ad nekem.

Hiszen annyi nehezet éltem át

hosszú, fárasztó életutamon.

Mért vágynék arra, a világ mit ád,

ha hitem engem hazafelé von?!

Imára kulcsolom fáradt kezem,

-tudom, Uram többet most nem kíván-,

s életem új fényben szemlélhetem,

ámulhatok isteni uralmán.

Közelsége elűz minden magányt.

Szent üzenetein gondolkodom,

és hitem már a jövendőbe lát.

Milyen öröm: vár örök otthonom!

Világ, nem nyitok már ajtót neked.

Csak Te légy velem, Uram, Mesterem!

Köszönöm áldott közelségedet!

Velem vagy! A magányt nem ismerem.

(Németből ford.: Túrmezei Erzsébet)

A magány

Árvai  Emil: 

A magány

Isten nélkül árva az ember,
nem gyógyul pénzzel, szerelemmel;
sikeres pálya mit sem ér,
ha szíved szomja elkísér.

....

Boldog családban is talány,
mért kínoz néha a magány.
Mindig marad egy hiányérzet:
tudja-e valaki, mit érzek?

Érti-e valaki lelkemet,
mit kimondani nem lehet?
Ki tett ide erre a földre,
mint bábut a játékmezőre?!

Mi okból, mi célból tett ide?
S van-e értem aggódó szíve?
Izgul-e ÉRTEM igazából,
ki egy vagyok több milliárdból?...

...Halló! ...Valaki beleszól?
...Vagy bolygok csak, mint meteor,
nem felel más, csak a visszhang,
s életem célja: egy sírhant...?

...

Tudod, Jézus már bizonyított:
halálával Ő ajtót nyitott.
Imában beléphetsz: RÁD VÁRNAK!
...És itt vége a nagy magánynak.