„… ne ébresszétek fel a szerelmet, amíg nem akarja!”

„… ne ébresszétek fel a szerelmet, amíg nem akarja!” 

(Énekek éneke 2:7)

Szerettél valakit, majd elveszítetted, aztán azt fontolgattad (persze csak két másodpercig), hogy apácának vagy szerzetesnek állsz, és hirtelen: bumm, ismét szerelmes vagy! De tényleg az vagy? Ha fülig belezúgtál valakibe mielőtt még kitörölted volna az utolsó SMS-t, amit az előző küldött, amikor szakítottatok, akkor valószínű, hogy csak pótszert találtál magadnak, mert azt hiszed, így könnyebb felejteni. Tudod mit? Az ilyen pótlék-kapcsolatok gyakran azt a veszélyt rejtik magukban, hogy egy fájdalmas helyzetet még tovább nyújtanak, sőt egy újabb áldozatot is belekevernek. Az a személy, akire ilyenkor szemet vetsz, inkább csak fájdalomcsillapító tapasz, nem lelki társ.

Hirtelen beleugrani egy újabb kapcsolatba magában hordozza a bajt. Egy kisbaba sem jut el egyik napról a másikra a mászástól az autóvezetésig, te se várd el magadtól, hogy egyetlen éjszaka alatt eljutsz az összetört szív állapotából a hitvesi boldogságig. Persze jó érzés, ha az embert újra „akarja” valaki, de milyen áron? Megismételve az előző hibákat? Egy másik ember érzelmeivel legyezgetve hiúságodat? Az intimitást használva arra, hogy kívánatosnak érezd magad? Nem lenne szabad siettetni az érzelmeket, sem erőltetni „Ámor nyilait”.  

Salamon azt írja: „Ne keltsétek, ne ébresszétek föl a szerelmet, amíg nem akarja!” Ne siess annyira a fájdalomcsillapítással, hogy leelőzd Istent! Időre van szüksége ahhoz, hogy azzá az emberré formáljon, akinek szeretne látni. Amíg rajtad dolgozik, előkészíti a megfelelő társ szívét is, aki majd a megfelelő időben bukkan fel.