A férfinek szóló legnagyobb ajándék:
a nő
Az édeni történetben már Ádám, az első férfi is így kiáltott fel, amikor meglátta Évát: „csontomból való csont, és testemből való test” – egy igazán hozzá illő segítőtárs. De nemcsak a Biblia szerint, hanem a kutatások szerint is igaz lehetne ez a mondás a modern kori Ádámoknál is, mert az eredmények azt mutatják, hogy az egyedül maradt, „szingli” férfiak várható átlagos életideje alacsonyabb, mint azoké, akik megtalálták Évájukat. Persze a feleség jó befolyása nem merül ki pusztán abban, hogy meghosszabbítja az életet.
Sokkal fontosabb ennél, hogy nagymértékben formálhatja, finomíthatja férje személyiségét, jellemét, mert a nők emocionális intelligenciája fejlettebb, jobban meg tudják érteni, és ki tudják fejezni az érzelmeket, befogadóbbak. Ahogy a nőnek szüksége van a biztonságot nyújtó, szerető férfire, ugyanígy van szüksége a férfinek az őt kiegészítő, nemesítő nőre.
Rajnai Lencsés Zsolt:
A jó alap, amire a szerelem felépülhet
Az előző rész röviden bemutatta a szerelem definícióját, jellegzetességeit és célját. Most vizsgáljuk meg azt, mit nevezünk jó alapnak, amire a kapcsolatot építeni érdemes, hiszen a gyakorlatból ismerjük, hogy a dolgok stabilabban állnak, ha szilárd alapra épülnek.
A jó alap mibenléte három területből tevődik össze:
1. Összeillő felek
2. Vonzás, vagy taszítás,
3. Hiány és többlet
Összeillő felek:
Ha két ember szerelemmel szereti egymást, ez önmagában nem elég a tartós boldogsághoz! (Ha elég lenne, a szerelmi házasságok mind boldogok maradnának, de tudjuk, hogy nincs így.)
Tartós boldogságot, a kölcsönös szerelmen kívül, összeillő személyek kapcsolatától remélhetünk.
Az összeillés vizsgálatához:
- négy főterületre, és azon belül
- tizennégy mellékterületre
kell bontanunk a személyiséget, s a hozzá tartozó jellegzetességeket.
Ezeket a területeket érdemes figyelembe kell venni, ha tartós boldogságra törekszünk.
Szeretnék azonban valamit leszögezni. Az összeillés kategóriájában nincs biztos szabály, csak valószínűsíthetünk dolgokat.
Biztosra semmit nem mondhatunk, hiszen lehet, hogy két értelmiségi ember is szakít (elválik) egymástól, és lehet, hogy nagy korkülönbséggel együtt élő felek, akik homlokegyenest más társadalmi rétegből érkeztek, azok is boldogan élhetnek egymással életük végéig.
Viszont egyvalami nagyon valószínű. Minél több ponton van összhang, annál valószínűbb a tartós boldogság. És a fordítottja is igaz. Minél kevesebb területen van összhang, annál kisebb az esélye a tartós boldogságnak. Ennek értelmében sokkal nagyobb valószínűséggel néz a tartós boldogság elé az a pár, ahol (pl.) mind két fél intelligens, hasonló korúak, hasonló érdeklődési területtel rendelkeznek, azonos a világnézetük, mindkettő lelkileg gazdag, vonzónak találják egymást, és hasonló vérmérsékletű emberek, mint az a pár, ahol ezek nincsenek meg, és nagyon sok ponton komoly ellentétek, vagy szakadékok vannak. Egy sarkított példával fogalmazva, egy kiegyensúlyozott, szelíd, értelmiségi, kínai középkorú doktor nő, és egy fiatal 20 éves vehemens eszkimó fókavadász nagy valószínűséggel aligha remélhet tartós boldogságot..
Nyilvánvaló, hogy egy részelem sem kizáró tényező a boldogsághoz, de így együtt már nagyon kicsire szorítja a tartós boldogság esélyeit.
Miért? Nos azért, mert valószínűleg
- nem egy az érdeklődési területük, így nem fognak tudni miről beszélgetni
- más a vérmérsékletük, így előbb utóbb irritálni fogják egymást
- más korosztályhoz tartoznak, így az egyik gyereknek érezni majd magát, a másik viszont túl öregnek
- nem egy népcsoportból, kultúrából származnak, így más neveltetést kaptak, különbözőképpen képzelik el életüket más célokkal és tervekkel
- végül, az egyik nagyon értelmes, művelt, szellemileg igényes, a másik viszont egyszerű, tapasztalatlan és naiv.
Ugyanakkor "egy véletlen közegben" elsőre komoly vonzalmat érezhetnek egymás iránt, kalandként foghatják fel a dolgot, és hamar kiköthetnek az ágyban Egy kiváló élményt nyújtó éjszaka után mindketten úgy ébredhetnek, szerelmesek partnerükbe.
Ez az eset megtörténhet, a szerelem megszülethet, mégis nagy valószínűséggel nem számíthatnak tartós boldogságra, s így szerelmük is halálra van ítélve.
Tudom, hogy példám abszurd, de direkt sarkalatos példát választottam, hogy ábrázolni tudjam azt, mennyire fontos az összeillés kritériuma.
Persze nyilvánvalóan nincs tökéletesen összeillő pár, mint ahogyan tökéletes ember sincsen. Ezért felmerül a kérdés, hogy miben fontos összeilleni, és miben nem muszáj?
Erre nincs pontos szabály, de két dolgot leszögezhetünk:
1. Ne legyen túl sok az a terület, ahol ellentétesek a felek.
2. Mind a 4 alapterületen legyen 1-2 terület, ami „erős kapaszkodó” a kapcsolat tartós boldogságához!
Mondok példákat:
# A szellemi területen erős fogódzó lehet, ha azonos érdeklődési területűek, és a világnézetük is azonos. Hiszen ha ez a kettő nincs meg, akkor elképzelhetjük, hova vezet az, ha egy szélsőséges vallási fanatikus és egy abszolút lezser ateista szeret egymásba, ahol mindenkit teljességgel más érdekel. Egyiket pl. csak a vallás, a másikat viszont csak a (pl.) rock zene.
A szellemi terület másik két szempontja (az intelligencia és a műveltség) önmagában nem elég erős kapocs, ha az előző kettő nincs meg.
( Persze a műveltségi szakadék, lexikális ismeret különbség is sok nehézséget tud okozni.)
# A lelki területen az érzelmi beállítottság hasonlósága ad biztos kapaszkodót, és az sem árt, ha mindketten hasonlóan nyitott, vagy zárkózott természetűek, mert ha az egyik állandóan kinyitja magát, akkor elkerülhetetlenül ezt fogja elvárni a másiktól is, és ha az erre képtelen, veszélyben a boldogság.
# A testi területen mindkettő fontos. Ha ugyanis
- nem érez vonzalmat egyik a másik iránt,
- nem tetszenek egymásnak,
- ha nem szeretik megérinteni egymást, vagy egymás
karjaiba bújni, akkor a kapcsolat kihűlése elkerülhetetlen.
És ha a szexualitásról van merőben más felfogásuk és gyakorlatuk, és ezáltal rossz az, aminek a legdrágábbnak kellene lennie, törvényszerű a boldogtalanság.
# Az egyéb kategóriában a legfontosabb talán a morál, mert egy becsületes, igazságszerető ember és egy bűnöző nem tud egymással élni, ez biztos. S talán a korkülönbség a másik, mert valószínűleg a nagy, több évtizedes korkülönbség problémákat okozhat. (Nem állítom hogy ez törvényszerű, de valószínű)
Véleményem szerint a jó alap első és legfontosabb része, hogy a 4 főterületen, minél több dologban érezzük azt, hogy a partner,
- ugyanolyan értékes ember mint én.
A második szempont az un. vonzalom, taszítás kérdése.
Az előbb felsorolt területeken, nyilván az a jó, ha minél több dologban van azonosság, vagy hasonlóság. Persze nincs tökéletes pár, ezért ha vannak különbségek, mindig ellenőrizzük a vonzalom, taszítás szemszögéből.
Kérdezzük meg magunktól: - Az a különbség ami van köztünk ezen és ezen a területen, vonzó számomra, vagy irritál, és taszít? Ha a különbségek zömmel vonzóak, akkor nem akkora a baj, de ha taszítanak, akkor komoly.
Viszont ellenőrizzük magunkat, hogy valóban vonzó-e az amit most (szerelmes szívvel) annak mondunk! Ha csak bemagyarázzuk magunknak azt, hogy pl. „milyen vonzó ez az eszkimó halász fiú” (lásd a korábbi példát) akkor komoly árat fizetünk később érte!
A harmadik szempont a sok vagy kevés próbája.
Ez egy egyszerű próba, de két területen kell elvégeznünk:
1. Összességében az emberen
2. Van-e valamilyen részterület, ahol ez jelentkezik?
Az első alatt azt értem, hogy összességében elég-e nekünk az az ember akivel épp szerelmünk kibontakozik?
- Mert ha kevésnek érezzük, azt érezzük hiányzik belőle ez vagy az a komoly dolog amire mi vágyunk, ez intő jel! A másik oldal szintén, mert amennyiben nekem sok a másik, akkor tudnom kell, hogy valószínűleg a partner ugyanezt érzi csak fordítva. Neki én kevés vagyok, vagy előbb utóbb az leszek.
- És a második, ha van valami részterület, ahol valami hiányzik, vagy valami túl sok a másikból, akkor ezt szintén nem szabad figyelmen kívül hagyni! Ebben az esetben viszont meg lehet beszélni, és nagyobb esélyünk van rá, hogy sikerül valami közöset létrehozni, mint az előző pontnál.
Ezek tehát a jó alap ismérvei.
Végül, nem szeretném szó nélkül hagyni a Biblia bölcsességét. Az Írás szerint, amikor Isten megteremti Ádámot, és a férfi rádöbben, hogy milyen egyedül érzi magát, így szol az Úr: "Nem jó az embernek egyedül, szerzek néki segítőtársat, hozzá illőt!" És ezután teremti meg a nőt.
A jó alap elkerülhetetlen velejárója, tehát az, hogy összeillő felek szeressenek egymásba. Mennyi kudarcot és szenvedést el lehetne kerülni ezáltal!
Utolsó szempontként vizsgáljuk meg azt, milyen gyakori hibákat ejtünk a kapcsolat legelején.
- csak szerelem van, és józan mérlegelés egyáltalán nincs. (Ilyenkor valóban nehéz átlátni, hogy hozzám illik-e a partner)
- a szerelem megelőzi a józan mérlegelést, és mire már mérlegelnénk (mert már vannak intő jelek) addigra vakká és süketté váltunk a szerelemtől
- ösztönös szerepjátszás (ez a kapcsolat elején van, amikor mindenki a legjobb arcát mutatja, és nem őszinte, így a szerencsétlen másik azt hiszi partnere mindig ilyen, közben sohasem, csak itt és most.
- később, ha már látjuk partnerünk hibáit, magunkban így gondolkodunk. „Idővel majd megváltoztatjuk, ezt és ezt lefaragjuk róla és minden jó lesz” Csakhogy a másik – aki szintén érzi ezeket a különbségeket – magában hasonlóan afelől határoz, hogy majd ő is a számára kedvezőre farag minket a jövőben. Idővel elindul a "faragás", ami háborúba és szenvedésbe sodorja a párt. (Ez is az össze nem illés miatt van.)
- nem kommunikálnak a felek, nem beszélik meg a problémákat „ráülnek” és azok maguktól sosem fognak elmúlni, csak a csendben terebélyesedni, burjánzani.
Ezeket a hibákat, a magunk érdekében kívánatos elkerülni.
Az első részben megfogalmaztuk a szerelem jellegét, definícióját és elsődleges célját.
Azt mondtuk, hogy a szerelem célja a boldog beteljesülés, amit "az ideális állapot megvalósulásának" hívtuk.
Azt is kimondtuk, hogy minden ember szíve mélyén erre az ideális állapotra vágyakozik, vagy vágyakozott ifjú korában. (Persze idővel némely ember elveszítheti hitét ebben, de alapvető emberi jellegzetességnek mondhatjuk az ideákba vetett optimista hitet, mellyel születünk.)
Az első rész végét így zártuk le: Ha megtaláljuk a "nagy Ő"-t, "akkor azt mindenki előtt vállaljuk és őt hűségesen szeretni fogjuk. Ezzel elérkeztünk a hűséghez, ami már morális fogalom, ezért itt megállok."
Most folytassuk innen a gondolatsort:
A korábbiakban láttuk, hogy a szerelem ideális állapota a boldog beteljesülés.
Ha ez így van, akkor nyilvánvaló, hogy az ember keresi azt a partnert, akivel ez az ideális állapot megvalósulhat. (Ebben igyekezett segítséget nyújtani a 2. rész)
Miután megvan az ideális partner
- akit szeretünk, és aki viszontszeret minket
- ahol kölcsönös szerelem, vonzalom és testi kívánság köti össze személyünket a másikkal,
- akiről elmondhatjuk, hogy hozzánk illő fél, s ő ugyanezt érzi rólunk,
akkor valóban megtaláltuk azt az ideális személyt, akit "nagy Ő"-nek nevezhetünk.
Ha ráakadtunk a "nagy Ő"-re, megtaláltuk életünk párját. Ez egy nagyon fontos pillanat, hiszen megtaláltuk azt, akiért úgy érezzük, érdemes volt megszületni!
Mikor jelenlétében vagyunk, érezzük milyen jó vele. Sőt, szinte elhalványul minden más amikor társaságában vagyunk, és érezzünk azt a különös vonzalmat amit senki más iránt sem érzünk. Szüntelenül vágyakozunk jelenlétére, szomjazzuk szavait, pillantását és illatát.
Eszünk ágában sincs elhagyni őt, de még csak eszünkbe sem jut ilyen gondolat! Ő ugyanígy gondolja rólunk: elhagyásról, cserbenhagyásról szó sem lehet!
Ez egy újabb egyetemes emberi adottság: az ideálist örökkévalónak óhajtjuk.
Ha az élet bármilyen terén tökéletes (értsd jól, a keretek között értem) kapcsolatra, tárgyra, személyre, közegre, tényezőre, ismeretre (stb.) bukkanunk, akkor arról sohasem fogjuk úgy gondolni: "no most már elég, legyen vége".
Ha így éreznénk, nem volt tökéletes (még a keretek között sem) az a tárgy, az a személy, az a dolog, az a közeg (stb.) aminek a végét és megszűnését óhajtjuk.
Visszatérve a szerelemre ezt mondhatjuk: A szerelemnél ugyanígy áll ez a törvényszerűség. Az ideálist örökkévalónak óhajtjuk.
A valódi szerelem vágya örökkévaló, s megvalósulása éppen ezért: sírig tartó.
Az ilyen szerelem megélése igazi művészet, melyet tanulni kell, melyben fejlődni és gyarapodni...
Mivel egyetemes törvényszerűség, hogy az ideálist örökkévalónak óhajtjuk, ezért a hűség mint morális cselekvésforma szükségszerű velejárója az igaz szerelemnek, sőt, főjellegzetessége.
Ez különbözteti meg a valódi szerelmet a hamisítványtól. A valódi szerelemben a felek a "hozzájuk illő társsal" egy életen keresztül ragaszkodnak egymáshoz.
Annak bizonyítására, hogy ez mennyire így van, gondoljuk el a következőket: Tegyük fel magunknak a kérdést: Voltunk már igazán szerelmesek? Volt már olyan, amikor szívünket, gondolatainkat és egész lényünket teljesen betöltötte kedvesünk személye? Ha erre a kérdésre igennel felelünk, tegyük fel a másodikat: Nehéz volt hűnek lenni szerelmünkhöz?
Én azt gondolom a válasz nyilvánvaló. Hiszen amikor az embernek minden porcikája vágyakozik a másik után, egyáltalán nem nehéz a hűség, sőt, a hűtlenség lenne nehéz.
Nagyon szépen fogalmazza ezt meg Salamon király az énekek énekében:
"Mint a liliom a tövisek közt, olyan az én mátkám a leányok közt. Mint az almafa az erdő fái közt, olyan az én szerelmem az ifjak közt. Az ő árnyékában felette igen kívánok ülni és az ő gyümölcse gyönyörűséges az én ínyemnek" (Én 2,2.3.)
A kép azért szép, mert beszédes. Míg mindenki más olyan a szerelmes számára mint a tövis, addig szerelme olyan mint a liliom. Amíg a többi leány olyan mint a terméketlen fa, addig kedvese gyümölcstermő fa.
S nem nehéz hűnek lenni a liliomhoz a tövisek ellenében! A ragaszkodás sem nehéz a gyümölcstermőhöz, a meddő fákkal szemben! Az érzés ilyesmi:
Elmondhatatlanul jó vele lenni, és szerelme gyönyörűséges!
(A baj nyilván akkor van, ha az ember nem a liliomot, vagy nem a gyümölcstermő fát szereti, vagyis nem a "nagy Ő"-t, de erről a kérdéskörről később szólok majd)
Röviden összefoglalva: a hűség nem nehézség, és nem valami ódivatú lejárt fogalom, hanem szükségszerűség.
E nélkül nem is létezhet az igaz szerelem. E nélkül csak sok "nem igaz" szerelem létezhet, ami előbb utóbb a felek számára fájdalomhoz és sérüléshez torkol.
Mondandónk summája tehát ez lehet: a valódi szerelem szükségképpen össze van kötve az erénnyel, melyet ebben az esetben hűségnek hívunk.
Az igazi szerelem tehát hűséges szerelem.
- Az igazi szerelem a hozzá illő párját keresi, és nem adja oda magát másnak.
- Az igazi szerelem amikor rátalál hozzá illő párjára, örökre odaadja magát neki.
- Az igazi szerelem természetes folytonossággal nő bele a házasságba, ahol minden téren kiteljesedik.
Végezetül tehát:
Az igaz szerelem célja a párválasztás, a házasság, a család alapítás, az utódok létrehozása.
Más szóval az élet átörökítése és továbbadása.
Röviden: a valódi szerelem végső célja maga az élet.
