Interjú Tapolyai Emőke pszichológussal

Interjú Tapolyai Emőke pszichológussal

Tapolyai Emőke diplomáját, M.A. Klinikai és Pasztorál Pszichológia, az Ashland Theological Seminary-n szerezte, mely az Ashland University (Ashland, Ohio, U.S.A.) tagozata. Tagja az Amerikai Keresztény Lelkigondozók Társaságának (AACC).

Prokrisz Társkereső: A pszichológus mit gondol, miért van szükségünk társra?
Tapolyai Emőke: Társas kapcsolatra lettünk teremtve. Az ember egy társas lény. Az a belső vágyunk, hogy folyamatosan megosszuk az életünket, az életünk örömeit, bánatait, a sikereinket, terveinket és a kudarcainkat is egy másik emberrel. Jóban-rosszban együtt akarunk lenni valakivel. Az érzelmeink megosztása, az élet megosztása az intimitás növelését jelenti. Minél mélyebb, minél intimebb egy kapcsolat, annál teljesebbé válik. Egy ilyen intimitásra, bensőséges kapcsolatra vágyunk mindannyian.

P.T.: Ennek ellenére talán még soha nem volt annyi egyedülálló, társát kereső ember, mint napjainkban. Ön hogy látja, mi ennek az oka?
Tapolyai Emőke: Először is úgy gondolom, hogy egy olyan társadalomban élünk, ahol az emberek sokkal tovább tanulnak és sokkal intenzívebben foglalkoznak a karrierjükkel, mint korábban. Valamilyen szinten elfelejtkeznek a életkor előrehaladtáról. Belecsúsznak egy olyan csapdába, hogy mire minden diplomájukat - akár a negyediket is - megszerzik, már elmúltak 30-35 évesek. Ilyen szempontból kicsúsznak az élet realitásából. Másrészről pedig úgy látom, hogy a társadalmi viszonyok egyre inkább a külsőségekre, a non plus ultra tulajdonságokra helyezik a hangsúlyt. A valós ember egyre inkább elvész. Mintha mindenki Hollywood-ot keresné, a hollywoodi nagy szerelmet, a hollywoodi tökéletességet, igazi sztárokat, akik mindenkinél többet tudnak nyújtani, minden tulajdonságuk a 100-ast éri el. Minden tekintetben tökéletesek. Van egy irreális elvárás a párral kapcsolatban. Végül pedig, mikor valaki 30 éves kora fölött szeretné megtalálni a párját, addigra fennáll az a veszély is, hogy az élet már egy kicsit "megcsiszolgatta", így egyre több negatívumát is meglátja egy kapcsolatnak. Ez az ismeret félelemmel tölti el, ez a félelem pedig nem engedi őt dönteni. Érzi azt, hogy egyedül nem jó, vágyik a bensőséges kapcsolatra, de már nem mer senkiben megbízni, nem meri bevállalni a kockázatokat.

P.T.: Mindezeket figyelembe véve, milyen tulajdonságokat kell erősítenie magában annak, aki a mai viszonyok között is társra szeretne találni?
Tapolyai Emőke: A legfontosabb az egészséges lelkület. Mindannyian sérültek vagyunk, mindannyiunknak vannak kisebb-nagyobb sérülései a múltunkból. Az a jó társkereső, aki ezekből a sérülésekből már minél többet feldolgozott vagy legalábbis igyekszik feldolgozni. Nagyon sokan vannak, akik a társkeresésbe belemenekülnek. Ettől mindenkit óvnék. Ez nem megoldás, ez csak átmeneti fájdalomcsillapítás, aminek az lehet a következménye, hogy sérülni fog az is, aki belemenekült és az is, akit ebbe a fájdalomcsillapításba belevont. Ezen kívül a jó társkereső reálisan keres. Tisztában van a saját erényeivel, erősségeivel és hibáival. Tisztában van azzal, hogy ki is ő. Ismeri önmagát és ezt fel is vállalja. Másrészt pedig tudja azt, hogy kit keres. Van egy kialakult belső értékrendje, amihez tudja igazítani az elvárásait. Tisztában van azzal is, hogy nem mindenki tökéletes. A jó társkereső ebből következően valamilyen szinten józansággal is keres. Nem kétségbeeséssel, nem pánikolva.

P.T.: A társkeresés sokak számára mégis egy hullámzó folyamat, Nem mindenki olyan szerencsés, hogy rögtön az első neki ajánlott személyben rátaláljon az igazira. A társkereső, aki már a negyedik, ötödik vagy éppen tizedik randevún van túl, többször is átélte az egyszer fent, egyszer lent állapotot, hol éppen reménykedik, hol teljesen reménytelennek érzi a helyzetét. Hogyan lehet megbirkózni ezzel az állapottal?
Tapolyai Emőke: Ide is a józanság kell. Nem megyek el cipőt venni úgy, hogy bemegyek az első boltba és elvárom, hogy a polcom ott legyen álmaim cipője. Nézelődni kell. Nem megyek el házat venni azzal a gondolattal, hogy az első ház, amit látok, be fog jönni. Ha abban gondolkozom, hogy egy életre keresek, akkor nekem abba energiát kell fektetnem, igen, még csalódásokat is be kell vállalnom, és ezek felé nekem egy őszinte nyitottsággal és türelemmel kell lennem. A mai világban a türelem nem az erények közé tartozik. Most, rögtön, azonnal, minden befektetés nélkül nem lehet társat találni! Kell hozzá türelem, kell hozzá energia, kell hozzá gondolkodás, elcsendesedés, Istennel való együttlét. Ezeket nem lehet kihagyni. Nem hiszem, hogy egy találkozásból el lehet dönteni, hogy az illető nekünk való-e vagy sem. Azt gondolom, hogy ha valaki 60 %-ban megfelel az elképzeléseinknek, akkor azzal érdemes legalább néhányszor találkozni, hogy kiderítsük, nincs-e benne számunkra több ennél.

P.T.: Ha a társkereső a sok-sok kudarc után elveszíti az önbizalmát, milyen technikákkal lehet azt visszaszerezni, vagy az egészséges önbizalmat karbantartani?
Tapolyai Emőke: Az önbizalmunk állandóan hullámzik. A sérülések, a kudarcok, a csalódások, a negatív kritika általában lejjebb viszik az önbecsülésünket. Az a kérdés, hogy tudatosan lent tartjuk-e vagy pedig, amikor jönnek a sikerek, az áldások, az élmények, a pozitívumok, a dicséretek, azokat beengedjük-e az életünkbe. Ha nem ragaszkodunk ahhoz az identitáshoz, hogy én egy senki, egy kudarc, egy teljes csőd vagyok, akkor a sikerélmények fel tudnak emelni. Ekkor van esélyünk arra, hogy társra találjunk..

P.T.: Köszönjük a beszélgetést.

Forrás
Facebook -  Prokrisz Keresztény Társkereső

Lájk helyett ölelés

Lájk helyett ölelés 

 Felháborodom, tehát vagyok! Már a XX. század végén jelezték bölcs emberek, hogy ez lesz a mi korunk egyik meghatározó társadalomszervező ereje. Nyilván, háborogni mindig volt okunk, és ma még inkább van – Bogárdi Szabó István püspök írása. 

Haszonszerű és célirányos, közvetlenül megragadható termék lett az egész világfalu. Jól példázza ezt a közösségi média óriás üzemeinek egyre kínosabb botránysorozata: a gyors és közvetlen kapcsolatteremtést, a gyűlölet- és erőszakmentes kommunikációt, az önmegjelenítés csodás mámorát ígérő – ráadásul, úgymond ingyen működtethető – felületekről napszám derül ki, hogy a gyorsaság erőszakoskodó piacot, a közvetlenség a személyi adataink lenyúlását, a politikailag korrekt beszéd manipulációt, az önmegjelenítés ijesztő kiszolgáltatottságot jelent. Áldást ígérgettek, s már-már átokra kell gyanakodnunk. Beléphettünk a nyilvánosság csarnokaiba, de mi magunk lettünk a portéka. Van hát min felháborodni.

De inkább gondolkodjunk – gondolkodjunk el! A régi bölcsesség azt mondja: gondold meg, hogy akit meghallgatsz, talán tudhat valamit, amit te nem tudsz. Ám ez csak a személyesség dimenziójában érvényes, a bölcsességet bensőséges tapasztalat irányítja. Az úgynevezett közösségi média a gyorsaság és egyszerűség ürügyén elfordított minket egymástól és tapasztalatainktól egyaránt. Látszatos világért veszi cserébe mindazt, ami bensőséges és bizalmas. Ideje újra beszélgetnünk, „csetelés” helyett. Ideje újra bevonni hitvesünket, gyermekeinket, barátainkat a teljes közlés dimenziójába. Ideje lájkolás helyett átölelni a másikat. Ideje, hogy az ismerőseink valóban ismerőseink legyenek. Ideje újra az együttlét közvetlen örömében megsejteni, hogy a másik nem holmi digitalizált üzenet, hanem életemhez csatlakozó sors, és páratlan, egyedi élet. Nem eladható, hanem szerethető. Jézus azt mondja: jaj annak, aki megbotránkoztat, és jaj annak is, aki megbotránkozik. Korunk nagy érzülete, a felháborodás csak önigazolásra jó. A barátság és a bizalmasság nem halászgat az adataink után, mert nem eladni akar, hanem adni. Nem terméke van, hanem ajándéka.

Bogádi Szabó István írása a Kossuth Rádió április 8-i adásában hangzott el.

Forrás

 http://www.reformatus.hu/mutat/15001/

A nő jár a férfi után

A címben jelzett mondat a Bibliából, Jeremiás Könyvéből való. Értelmezni nagyon nehéz ezt a szakaszt a szövegösszefüggés figyelembevételével, mivel a próféta Efraim megújulásáról beszél. A „szófogadatlan leány”, „Izrael szűze” tehát a választott nép egyik törzsét jelenti. Az Úr újat teremt: mostantól fogva Izrael keresi majd az Istent.

A meglepő mondatnak tehát pozitív üzenete van az adott szövegkörnyezetben. Azonban, ha a gondolatot kiragadjuk az adott helyről és önmagában tekintjük, akkor egy nem kívánatos mai jelenséget ismerhetünk fel.

Isten teremtésének rendjében meghatározta a férfi és női szerepeket. Egyenlőnek, de mégis különböző feladattal rendelkeznek. Az Úr a férfinak vezető szerepet szánt, az asszonytól pedig engedelmességet vár (1Móz 3,16-17; Ef 5,22-23). A férfitől a vezető szerep felelősséget követel: rátermettséget, erőt, bátorságot, kezdeményezőképességet. Az asszony pedig mint „gyengébbik nem” a férfi után vágyakozik, hiszen tőle függ boldogulása. A férfi és nő különbözik fizikailag, de lelkileg is. Szerepük ezért is különböző a világban.

Egy ismert magyar népdal szövege így szól: “Felmegy a legény a fára, a meggyfa tetejére. Lerázza a meggyet, te meg babám szedjed a rózsás kötényedbe”. A dal jól kifejezi az egyes nemi szerepeket: a férfi “férfias” módon valamilyen ügyességet és erőt demonstráló tevékenységet folytat, miközben a magasba törekszik, ennek eredménye a földre hullik. A nők földhöz ragadt módon lent maradnak és összegyűjtik a férfi aktivitásának eredményét.

Az utóbbi évszázadok társadalmi, kulturális, gazdasági változásai azonban megkérdőjelezték ezeket a szerepeket. A feminista mozgalom harcolva a nők egyenjogúságáért természetellenes módon férfias nőket eredményezett. Néhány szélsőséges feminista gondolkodóban felmerült a kérdés, egyáltalán szükség van-e férfiakra, a gyermeknemzésen és a szexuális örömszerzés lehetőségén túl is? A nők ma ugyanúgy karriert futhatnak be, szinte minden szférában el tudnak helyezkedni. Ugyanakkor a férfiak a felelősség terhétől menekülve elnőiesedtek. A folyamatot erősíti a média, a különböző talkshow-k, pletykalapok. Ezenkívül a férfiak a férfias szerepet nem tanulják meg sem a családban, sem az iskolában… és az eredmény?

A reklámok, a filmek kőkemény, magabiztos nőket mutatnak be és határozatlan, borotvált-mellkasú férfiakat.

Ma teljesen normális, hogy lányok kezdeményeznek a párkapcsolatokban, ugyanis a „mulya” fiúk erre szinte képtelenek. De mi lesz az ilyen alapon létrejövő házasságokkal? Egy férfias nő és egy nőies férfi házassága hosszú távon boldogtalan és működésképtelen – ez a tapasztalatom, mint lelkigondozónak. Több családi konfliktussal szembesültem, aminek oka az volt, hogy a férj aluliskolázott, határozatlan ember volt, felesége pedig sikeres, vezetői karakter. Sem a  férj nem érezte magát jól a kapcsolatban, sem a feleség, sem a gyermekek (Ef 5,21 – 6,4): mivel nem tudják betölteni az Úrtól kapott küldetésüket. Az anyák döntenek gyakran a gyermekek, vagy a család kérdéseiben, pedig ez a férj dolga volna. A kapcsolat csak rövid távon működősképes általában. Egy ilyen családban beszélgettem a feleséggel, aki így panaszkodott: „Nem tudok felnézni a férjemre. Nehéz elnézni, hogy egész nap nem csinál semmit. Egy kudarc az élete.” Több ilyen családban a férj kudarca miatt depresszióssá válik, a feleség pedig stresszessé. Az ok: nincs egyik fél sem az Istentől rendelt helyén.

Mi lehet a megoldás? Egy ilyen családban már nagyon nehéz mit tenni, jó döntéseket hozni. Beálltak a szerepek, a hosszú időn át tartó rossz gyakorlat szinte képtelen megváltozni.

A határozatlan férj nehezen válik határozottá, különösen akkor, ha kudarcai miatt önértékelésében összetört. Egy agilis feleség nehezen válik alázatossá, különösen ha megtanulta, hogy mindent neki kell megcsinálnia, megszerveznie, elvégeznie.

A megoldást a prevencióban, a fiatalok nevelésében látom. Még ifjú korban meg kell tanítani a fiúkat a férfias szerepükre, felelősségükre, a nőknek pedig a nőies szerepeket.  Ebben nagy feladatot kap a család, a gyülekezet, és a baráti társaság. Ezen a területen is érvényes: „Ne szabjátok magatokat a világhoz.” Isten bölcsen tervezett mindent. A férfi és női szerepeket is. Akkor lesz boldog mind a két fél, ha betölti az Úrtól rendelt szerepét.

Kedves fiúk, legyetek hát férfiak, erősek (1 Kor 16,13), határozottak! Tanuljatok vezetést, felelősséget, kezdeményezést, bátorságot! Lányok nektek pedig azt kívánom, hogy legyetek alázatosak, segítsétek a környezetetekben lévő fiúkat, hogy férfivá váljanak! Ezt a szerepet Teremtőnk formálja ki bennünk, keressük Őt mindenekelőtt, így képesek leszünk férfiként és nőként is megállni a helyünket az életben.

Merényi Zoltán

forrás: http://www.merenyizoltan.hu/

„A saját kudarcaink segítenek abban, hogy másokat megértsünk”

„A saját kudarcaink segítenek abban, hogy másokat megértsünk”

Látogatóban a Pálhegyi házaspárnál

Tavaly ünnepelték az ötvenedik házassági évfordulójukat, öt gyermekük és tizenöt unokájuk van, jó negyedszázada foglalkoznak házassággondozással, de Pálhegyi Ferenc és Gede Lívia ma sem gondolja, hogy mintaházasság lenne az övék. Vallják, hogy naponta küzdeni kell a másikért, a kapcsolatért, és ha mindezt Isten vezetésével tesszük, az áldás nem marad el.

A Budapest Torockó téri református lelkészi hivatalban beszélgetünk, ahová a házigazda tájékozottságával kísértek be. Mióta járnak ebbe a gyülekezetbe?

Pálhegyi Ferenc: Régebb óta, mint ahogy egymást ismerjük. Én 1950-ben itt konfirmáltam Joó Sándornál. Sepsiszentgyörgyön születtem, a bécsi döntés után Brassóba, majd Besztercére költöztünk. Apám 1944 őszén katona volt a Dunántúlon, így édesanyámmal Budapestre jöttünk a rokonainkhoz, hogy közelebb legyünk hozzá. A főváros ostromát is itt éltük át, a húgom az óvóhelyen született.
Még 1945 tavaszán került a kezembe anyám Bibliája, amelyet a Jelenések könyvénél kezdtem el olvasni. Ezt senkinek sem ajánlom, de engem lenyűgöztek az apokaliptikus képek – bár nem értettem őket, a megélt borzalmak miatt közel álltak hozzám. Aztán Makón, a Bethánia Egyesület által szervezett vasárnapi iskolában tizenkét évesen megtértem. Apám 1948-ban került haza az orosz hadifogságból; ekkor már együtt érkeztünk Budapestre. A Hűvösvölgyben kaptunk lakást, és ez a templom volt a legközelebb hozzánk.
Gede Lívia: Mi debreceniek vagyunk, de az otthonunkat bombatalálat érte. Egy vidéki nagynéném fogadott magához bennünket néhány évre, amíg anyukám Budapesten jó állást és hármunknak albérletet nem talált. Édesanyám a háború után, az ébredési mozgalom idején jutott hitre, ezután kezdtünk el Joó Sándor gyülekezetébe járni.

Zuhog vagy szemerkél

Ezek szerint itt is ismerkedtek meg. Esetleg klasszikus „ifis szerelem” volt az Önöké?

 
P. F.: Miután 1956-ban szétesett a gyülekezet ifjúsági csoportja, Uray Gézával, aki a legjobb barátom volt, elkezdtük újjászervezni. Joó Sándortól elkértük a keresztelési anyakönyveket, elindultunk látogatni, és 1957 őszén már ifjúsági csendesnapot tartottunk. Itt az egyik lány egy időre eltűnt a csoportból. Amikor előkerült, örömmel újságolta, hogy Sándor bácsival beszélgetett, és átadta az életét Krisztusnak. Gede Lívia volt, a későbbi feleségem…
G. L.: Egyébként nagyon visszahúzódó lány voltam, tizenhét évesen konfirmáltam, és utána is csak a templomig jutottam. Hívtak ugyan a lányok ifire, ám mindig arra hivatkoztam, hogy tanulnom kell. Egyszer anyukám is mellettem állt, és előtte nem mertem nemet mondani, így aztán kelletlenül, de elmentem. Meglepett a kedves fogadtatás, jól éreztem magam, és ott ragadtam. A csendesnap után elkezdtünk egyre többeket hívogatni, sőt a szomszédos budahegyvidéki ifi megalakulásába is besegítettünk.

Vagyis a közös szolgálat érett lassan házassággá?

 
P. F.: Hát, én jól emlékszem egy pillanatra, amikor a templomból jöttünk kifelé, Lívia előttem vagy tíz méterrel, és a tekintetünk találkozott. No, attól nem tudtam szabadulni…
G. L.: Pedig akkor csak ismerősként odabólintottam neki egy köszöntést. Nem gondoltam semmi egyébre, hiszen úgy tudtam, hogy vőlegény. Meg is lepődtem, amikor később megkérdezte tőlem, hogy hazakísérhet-e. Azonnal rávágtam, hogy miért engem akar kísérgetni, amikor menyasszonya van.

P. F.: Valóban volt a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán, ahová jártam, egy komoly kapcsolatom, amely ekkorra már fölbomlott. Felajánlottam hát Líviának, hogy tisztázom a helyzetet hazáig. Amíg a Torockó térről a Margit híd pesti oldaláig jutottunk, elmondtam a védőbeszédemet a zuhogó esőben.
G. L.: Ami persze csak szemerkélt.
P. F.: Íme, még a közös élményeinkre is másképpen emlékezünk… Egyszer erről úgy nyilatkoztam, hogy zuhogott az eső. Lívia rögtön szóvá is tette, mert szerinte az eső csak szemerkélt.

A nézetkülönbségeknél maradva: talán a legnehezebb a hozott mintáink és az alapvető személyiségjegyeink eltéréseivel szembesülni, hiszen minden napunkban, minden viszonyulásunkban előtűnnek. Önöknek mennyire különbözik az alaptermészetük?

 
P. F.: Nagyon. Lívia precíz, pontos, rendszerető – én kevésbé vagyok aprólékos, inkább nagyvonalúan, elméleti szempontból szemlélek sok mindent. Az életritmusunk szerint én hajnali pacsirta vagyok, ő éjszakai bagoly. Hozzáteszem: olyan házasságot még nem láttam, amelyben két ember mindig mindenben ugyanolyan lett volna. Egyébként kétségbeesnék, ha egy reggel úgy ébrednék, hogy a feleségem ugyanolyan, mint én. Az a fontos, hogy naponta küzdeni kell a másikért és a kapcsolatért.
G. L.: Fel kell fedni a különbségeket és a konfliktusforrásokat is ahhoz, hogy egységre jussunk.

Egyetértek, de úgy vélem, a párok többsége nem a különbségekre összpontosítva indul neki a közös életnek. Önök milyen gondolatokkal vágtak neki a házasságnak?

 
G. L.: Természetesen igyekeztünk mindenben előre megegyezni. Megállapodtunk, hogy Feri a szakmájában áll helyt, én meg majd a gyerekeket nevelem. Gimnazistaként vonzott a művészi pálya, hiszen apukám, aki háromévi házasság után elhagyott bennünket, három hangszeren játszott. A fényképe ma is látható az Operaház emlékfalán. De ezt a vonzalmat könnyedén feláldoztam, családot akartam – talán azért, mert egykeként nőttem fel. Gyógypedagógusi diplomát a gyesen töltött közel tizenhat év vége felé szereztem.

„Két külön világ lettünk”

Feri bácsi ekkor már a főiskolán dolgozott. Tanítványa lett a férjének?

G. L.: Nem, mert én logopédia szakot végeztem, ő pedig a látássérült szakosokat tanította, illetve személyiséglélektant, gyógypedagógiai pszichológiát oktatott. Amikor megkaptam a diplomámat, boldog voltam. Mindig is nagy álmom volt a tanítás! Két év után azonban be kellett látnom, hogy az otthonom is, a munkám is teljes embert kíván. De amíg az iskolában bármelyik tanár tud helyettesíteni, a gyerekeimnek nem lesz más anyjuk. Így inkább visszatértem hozzájuk, és csak egy négyórás állást vállaltam: műszaki rajzolóként dolgoztam, hogy valamicskét enyhítsem az egy keresetből élő családunk gondjait.
Ennyi időre már sikerült elszakadnom otthonról, mert a második gyerekünk születése után hozzánk költözött anyukám, és néhány évig még a nagymamám is velünk lakott. Négygenerációs családunkban – az általános vélekedésekkel ellentétben – békés, harmonikus, bár igen mozgalmas hétköznapokat éltünk. Az évek gyorsan elrepültek, és egyszer csak arra eszméltem, hogy serdülők vesznek körül, akikkel már nem olyan könnyű az együttműködés, mint eddig.

P. F.: Én viszont továbbra is meg voltam győződve arról, hogy az anya dolga a gyerekekkel foglalkozni.

G. L.: Ekkor egy komoly hibát követtem el: a férjemet kezdtem okolni. „Mindig a munkáddal törődsz, és soha nem vagy itthon!” – vágtam a fejéhez rendszeresen. Rendkívül rossznak tartom ezt utólag, ráadásul akkor sem hozott eredményt, sőt a férjem inkább menekült a számon kérő elmarasztalások elől… A szemrehányások közepette sajnos még a serdülőink érdekében sem tudtunk együttműködni.

P. F.: Mindezt én úgy éltem meg, hogy a feleségem nem támogat, nem érdekli őt a szakmám… És lassan két külön világ lettünk. Húsz év házasság után!

Azt gondolnánk, hogy két hívő, szolgáló keresztény ember kapcsolata nem juthat el idáig. Így többszörös kudarcként élhették meg, hiszen a házasságuk minősége a hitük fokmérője is lehetett valamiképp.

P. F.: Kiderült számunkra, hogy két hívő ember házassága még nem hívő házasság. Erre a felismerésre azonban nem magunktól jöttünk rá. A legidősebb lányunk párja révén megismerkedtünk a Timóteus Társasággal, ahol egy házaspár, Mike és Kati hetente beszélgetett velünk házassági témákról, egy teljes éven át. Rá kellett jönnünk, hogy évtizedek óta olvastuk a Bibliát, szolgáltunk is, mégsem ismertük Isten azon alapigazságait, amelyek a házasságra vonatkoznak. Mindaddig azt gondoltam, hogy tudok segíteni magunkon, hiszen ez a szakmám. Azóta állítom – mert megtapasztaltuk –, hogy a pszichoterápia tüneteket kezel, Isten Igéje viszont gyógyít. Ezt a felismerést pedig tovább akartuk adni, így született meg a házassággondozó szolgálatunk.
G. L.: Úgy gondoltuk, hogy a saját szenvedéseink és megoldásaink, a konfliktusok, amelyeken Isten átvezetett bennünket, segítenek abban, hogy mások hasonló problémáit megértsük. Mi már tudjuk az irányt, ezt megmutathatjuk a bajban lévőknek.

Hogyan gyógyult ez a beteg kapcsolat az alatt az egy év alatt?

P. F.: Jól emlékszem arra a jelenetre, amikor hároméves lányunk elmélyülten babázott, és többször hangosan ismételte: „Papa, papa, ne mondd azt, hogy hagyj békén!” Belém hasított, hogy milyen gyakran mondom én ezt neki. Lassan világossá lett számomra, hogy a gyereknevelés kétemberes feladat, amelyből nem vonulhatok ki, mert az én felelősségem is, hogy mi lesz a gyerekeimmel – akkor is, ha a feleségem tölt több időt velük. Lívia is honnan tudná, hogy szeretem, ha nem fordítok rá elég figyelmet?
G. L.: Nagyon egyedül éreztem magam, és noha szerettem a férjemet, sokszor haragudtam rá. Megdöbbentett, hogy ellenségemnek tekintettem azt, akit a legjobban szeretek, és ezzel magamnak is fájdalmat okoztam. De nem volt kihez vinnem a haragomat, csak Isten elé. Megtapasztaltam, hogy ha „nincs is emberem”, Istenem akkor is van, mert a házaspári magányból egyedül nem lehet kitörni. És ez az Isten a férjemnek is megmutatta az utat, sőt: az első lépést ő tette meg. Csodálatos élmény volt megtapasztalni, amint Isten hatalma és az ember Istennek való engedelmessége összetalálkozott!

P. F.: Persze a későbbiekben is volt köztünk morgás, a morgásért bocsánatkérés… De a legfontosabb bibliai tanítást, hogy „Rendeljétek alá magatokat egymásnak”, elkezdtük gyakorolni. Ez annyira idegen az emberi természettől, hogy csak Istennek engedelmeskedve lehet megvalósítani.
G. L.: Magam is csodálkoztam, amikor megtapasztaltam: ha Isten előtt mindkét fél megteszi a maga kis lépését annak érdekében, hogy együtt tudjanak haladni, akkor azon tényleg áldás van. Ezt a titkot vittük magunkkal egy év után, és bő két évtizede igyekszünk másoknak is átadni.

A szeretet csodája

Az elmélet mindig a gyakorlatban méretik meg. Mi változott a hétköznapjaikban?

G. L.: Azután mindig együtt vacsoráztunk, közben hosszan beszélgettünk a gyerekeinkkel, amíg ki nem repültek. Hetenként néhány órát vagy egy napot kettesben töltöttünk. Megbeszéltük a gyerekekkel, hogy ezután apa hozza meg a döntést az ügyeikben. Eleinte ez nem ment könnyen nekem, folyton visszacsúsztam a régi gyakorlatba, hiszen addig mindenki helyett én intézkedtem. Egyszer az egyik fiunk csendesen meg is jegyezte – amikor el akart menni szilveszterezni, és én hirtelen rávágtam, hogy „Szó sem lehet róla!” –, hogy „Én a papát kérdeztem”. Elszégyelltem magam, bocsánatot kértem, és átadtam a szót a férjemnek.

És ő elengedte?

G. L.: Igen. Bár nem értettem egyet vele, nem vitatkoztam, mert az már Isten iránti engedetlenség lett volna. Aztán a fiam számára tanulságosan sült el az este, de az már egy másik történet… Egyébként pedig mindig imádkoztunk azért, hogy ha nem helyes az irányításunk, vagy ha a gyerekeink rosszul döntenek, akkor az Úr védje meg őket a rossz következményektől.
P. F.: Ma is előfordul olyan, hogy valamiben végképp más a véleményünk, de az a fontos, hogy jókedvűen értsünk egyet abban, hogy nem értünk egyet, mert a kapcsolatunk lényegesebb ennél. Persze türelmetlenné tehet, ha a párom másképp viszonyul valamihez, de Pál helyesen írja, hogy „Viseljétek el egymást szeretetben”.
G. L.: Sajnos a problémák a halálunkig elkísérnek, csak más-más ruhában jelentkeznek.

Ilyen probléma lehet a gyermekek párválasztása vagy a több generáció együttélése. Nagycsalád lévén a „még rám szorulnak a gyerekeim, és már rám szorulnak a szüleim” helyzettel is meg kellett birkózniuk.

G. L.: Azt gondolom, hogy mindenkinek magának kell megküzdenie a nehézségeire adott válaszokért. Általában a gyerekeknek – a mieinknek is – még a jó példa is zavaró lehet, hiszen maguk akarják végigjárni a saját útjukat. Azt láttuk, hogy mind az öt gyermekünk felelősen választotta meg a párját, és ragaszkodott a házasságához, bár sajnos van, amelyiküknek mégis fölbomlott.
P. F.: A generációs problémát azért nem éltük meg élesen, mert anyósom az én türelmetlenségemre olyan türelemmel reagált, hogy ezzel levett a lábamról. Kilencvenéves, kicsi, fizikailag erőtlen testében a Szentlélek ereje munkálkodott. Megéltük a csodát, hogy benne közel jött hozzánk az Isten valósága. Ahol ez nincs meg, ott kemény konfliktushelyzet alakul ki, mert a házastárs gyakran riválisnak érzi az idős szülőt. Ez ahhoz a féltékenységhez hasonló, mint amelyet az első gyerek születésekor az apa szokott érezni.
G. L.: De előfordul, hogy a társ szíve megindul, a keze megmozdul. Ilyenkor is a szeretet csodája változtatja meg a helyzetet… Egyébként a generációs problémákra is igaz, hogy Jézus nem ígért áldozatok nélküli életet. Isten a szeretetet állította első helyre a földön, azonban a szeretet áldozatok nélkül nem terem gyümölcsöt. Ám azzal együtt biztosan…

Sz. Kiss Mária

Forrás: 

http://family.hu/

Ha még mindig egyedül vagy, ne add fel!

Ha még mindig egyedül vagy, ne add fel!

Debra Fileta-tól már olvashattatok egy írást a párválasztás témájában, de biztos vagyok abban, hogy nem a mostani lesz az utolsó. Olvasóim között igen nagy arányban vannak azok, akik még nem találták meg a párjukat, de ez a szerző blogján megjelent cikk is arra bátorít, ha még egyedül vagy, ne add fel.

Hallottál már a mentális csapdáról? Ha még nem, hiszed vagy sem, létezik.

Az első ránézésre egyszerűnek tűnő gondolatok néha veszélyes erővel bírnak. Amikor gyengék, fáradtak, mérgesek, éhesek, betegek vagyunk, vagy egyszerűen csak egyedül érezzük magunkat, az ilyen gondolatok könnyen befészkelődnek az agyunkba. Beszivárognak a gondolkodásunkba és elkezdik a pusztító rombolást az érzéseinken, az életünkön és a magunkról kialakított képen keresztül.

A negatív gondolkodásmód nem vezet máshoz, mint fájdalomhoz és kiábránduláshoz.

Amikor elkezded hallani azt a hangot, hogy „a másik szentebb mint te”, az elég veszélyes tud lenni. Hadd mondjam el, hogy még képzett tanácsadóként is, az életem során többször is szenvedtem ezektől a gondolatoktól, én sem voltam kivétel. De az elmúlt 10 évben sokat megtanultam a gondolataim hatásáról és jobban odafigyelek arra, hogyan gondolkodom. Az az igazság, hogy a gondolatainknak sokkal nagyobb ereje van, mint az érzéseinknek vagy a magatartásunknak, viselkedésünknek.
Tehát, ha még egyedülálló vagy és szomorúnak érzed magad, leleplezek néhány mentális csapdát, hogy elkerülhesd ezeket:

1. Velem van valami gond?
Ha rendszeresen felteszed magadnak ezt a kérdést, az azért veszélyes, mert a figyelmet Isten nagyobb tervéről teljesen rád irányítja. Ez az ártatlannak tűnő kérdés elindítja benned a kétséget az identitásoddal kapcsolatban, illetve megkérdőjelezi, hogy Isten mit akar, ki legyél. Elég hamar abban a helyzetben találhatod magad, hogy a saját személyiségeddel, a testedről kialakított képpel, a szellemi élettel küzdesz miközben azt érzed, hogy nem vagy elég jó. Egyedülállónak lenni nem azt jelenti, hogy valami gáz van veled, egyszerűen csak azt, hogy „a nagyobb tervből” még nem valósult meg az életedben minden. Nagyon fontos, hogy az életedben ezt az időszakot arra használd, hogy egészségessé és teljessé válj, de sohasem azon az áron, hogy magadat gyötröd.

2. Örökre egyedül fogok maradni?
Egyszer hallottam egy statisztikát, mely szerint az emberek több mint 90%-a előbb-utóbb házasságot köt. Nem tudom, hogy ez a valóságot tükrözi-e vagy sem, de elég vicces, hogy ez az igazság mennyire kényelmessé tesz néhány embert. Igaz vagy sem, ha efelől kétségeid vannak, az szintén egy mentális csapda, mivel a jövőddel kapcsolatos lehető legrosszabb forgatókönyv költözik be a gondolataidba, ahelyett, hogy arra hangolódnál, mi az a jó, ami itt és most az életben veled történik. Isten nagyobb, mint a statisztika és pontosan tudja, mire van szükséged. Emberek százaival kerültem kapcsolatba már, akik megtanulták, hogy Isten legjobb terve az életükre vonatkozólag mindig jobb mint a saját legjobb elképzelésük, bármi is legyen az. Szóval vidd inkább Isten elé imában a kétségeidet, mivel Ő tudja, mire van szükséged és bízzad Rá, mi lesz holnap.

3. Miért van mindenki másnak valakije, akit szerethet?
Azért veszélyes, ha ilyesmiket gondolsz, mert mások életét helyezed nagyító alá, a jót a saját életedben pedig relativizálod. A „párkapcsolati állapotunkon” túl, rengeteg  egyéb dologgal foglalkozhatunk, amely szárnyakat adhat az életben. Vedd észre a jó dolgokat körülötted de nem elfelejtve észrevenni magadban is. Isten arra hív, hogy nézz fel, vedd észre, amit az életedben tesz, és ne felejtkezz el azokról a dolgokról, amiket adott. Ne engedd, hogy a gondolataid belekerüljenek abba a csapdába, hogy azt nézzék, másoknak látszólag milye van … mivel amit kívülről látsz vagy gondolsz róluk, sohasem a teljes igazság.

4. Isten engem büntet?
Könnyen kétségbe eshetsz, ha Isten „valamit tesz ellened”, amikor az életed egy bizonyos szakaszában szenvedsz. De ez a gondolat különösen azért veszélyes, mivel Isten egyik legalapvetőbb jellemzőjét kérdőjelezi meg: a JÓSÁGÁT. Nem az a fontos, hogyan érezzük magunkat vagy éppen mi történik velünk, helyt kell állnunk abban az igazságban, hogy Isten JÓ, és jót akar NEKÜNK, és az Ő tervei a mi életünkre jobbak mint ahogy ELVÁRHATJUK vagy ELKÉPZELHETJÜK. Semmi sem igazabb ennél. Isten haragjában nem „bünteti” a gyermekeit, sokkal inkább megvédi őket, oltalmazza őket, és szeretetben vezeti őket.  Ahelyett, hogy megengedjük ezeknek a hazugságoknak és félelmeknek hogy megfertőzzék az Istenről kialakított képünket, arra kell figyelnünk, ki is Ő igazán és meg kell emlékeznünk a nagyszerű ígéretéről, mely szerint mindig vigyázni fog ránk.
Keresztény tanácsadóként őszintén hiszek abban, hogy a jövőnket alapvetően befolyásolják a gondolataink. Talán Isten elkezdi felborítani, meggyógyítani majd megváltoztatni a gondolkodásmódunkat – majd az életünk minőségét is … még ma.

Forrás

Keresztény Család blog

http://keresztenycsalad.blog.hu

Az úriemberség

Az úriemberség

Az úriemberség nem korfüggő és nem csupán a régi kor emberére jellemző divatjamúlt valami. 

 Úriember: ha ezt a szót hallom, a nagyapám jut eszembe. Ő az az igazi, kalapos úriember volt, aki élete utolsó pillanatáig azokat a manírokat tudta, amikről most fogok írni. Nem ördöngösség, majd meglátod...

1. Feláll, ha egy nő belép a szobába

A régi idők úriembere felállt ülőhelyéből, ha egy hölgy, egy idősebb ember, vagy a rangban, munkahelyen felette álló ember lépett a szobába. A tisztelet és az alázat jele volt ez a szokás. Manapság már csak akkor szokás felállni, ha a szobába újonnan belépőt pont az illetőnek szeretnének bemutatni.

2. A nő balján közlekedik az utcán, ő van az úttest mellett közvetlenül
 
A régi időkben ez azért vált szokássá, hogy a férfi védje a nőt az úttesten közlekedő kocsiktól, esetleg lovaskocsiktól. A férfin lévő kabát felfogta a port, a piszkot is, amit esetleg a felvert homok okozott.

Manapság már nem annyira érdekes, melyik oldalon áll a férfi, amikor egy nővel közlekedik, az illem azt mondja, csupán az a lényeg, hogy egy vonalban, egymás mellett közlekedjenek. 

 3. Kinyitja az ajtót a nőnek

Régen azért nyitották ki a hölgy számára az ajtót, hogy az feljebb húzhassa a hosszú és nehézkes ruházatát és úgy tudjon betipegni a helyiségbe. Manapság egy teljesen elvárt dolog ez, legalábbis mi nők, így gondoljuk. Igenis, nyissák ki előttünk az ajtót és nem azért, mert mi nem tudnánk kinyitni azt, vagy gyengék volnánk, hanem azért, mert így illik.

4. Soha nem kritizálja a főztöd

Ha hosszú évek óta benne vagy egy párkapcsolatban, ahol elvárod, hogy életed párja őszinte legyen a főztöddel kapcsolatosan, akkor ott már nincs probléma akkor, ha a férfi megemlíti, ha egy étel nem sikerült túl jól. Hovatovább a jó feleség észre is veszi a férjén, ha annak nem ízlik az adott étel.

De társaságban, vendégségben ritka bunkó dolog lefitymálni a háziasszony főztjét. Egy úriember tartsa csak szépen magában a véleményét. "Mosolyogj, rágj!" – ez az alapelv.

5. Nem harsány, nem röhög, nem óbégat csak azért, hogy rá figyeljenek mások

Az az erény, ha akkor is figyelnek az emberre, ha az halkan beszél. Megjegyzendő illemforma ez, teljesen felesleges a harsányság.

6. Mikor a hölgy helyet foglal, kihúzza a széket a számára

Annak idején ez a szokás azért terjedt el, hogy a hölgyet úgy ültesse le a férfi, hogy az be tudja látni a teljes szobát, míg a férfi az ajtóval szemben helyezkedett el. Manapság nem vagyunk tudatában ennek az ültetési rendnek, de például egy romantikus, otthoni vacsoránál úgy illik, ha a férfi van háttal az ablaknak és a televíziónak, nehogy elterelje a figyelmét mondjuk egy focimérkőzés.

7. Csak az után foglal helyet, ha a hölgy már leült
 
"...és türelmesen várakozik, míg a hölgy helyet foglal, vagy minden hölgy a teremben már helyet foglalt, addig áll és csak akkor ül le..." – mondja egy 1860-ban kiadott illemtankönyv, amelynek címe: Úriemberek könyve az etikettről és az általános udvariasságról.

8. Fel- és lesegíti a hölgy kabátját

A régi időkben, amikor a hölgyek még fűzőt is viseltek, kellőképp be voltak szorítva a szabad mozgásukba, így a kabát le- és felsegítése tényleg segítségnek bizonyult. Manapság ez a szokás már csak idősebb férfiakra jellemző, de valljuk be, a nők szeretik, ha a férfi ilyen figyelmes velük. Jó pont!

9. A férfi soha nem a nő előtt halad
 
Annak idején a hölgyek ruházata oly nehézkes és sokrétegű volt, hogy ha nem a 2-es pontban részletezett módon, egymás mellett haladt férfi és nő, hanem például egy lépcsőn egymás után, a férfi minden alkalommal a nő mögött illett, hogy haladjon, ami egyben azt is jelentette, hogy így védte az asszonyt. Manapság a nehézkes ruhák helyett inkább a magas sarkú cipők vagy a hosszú ruhák jelenthetnek ilyesmi veszélyt. A mai illemkódex viszont nem tér ki arra a pontra, kinek kell hátul haladni akkor, ha a hölgy extra mini szoknyát visel. 

 10. Egy férfi mindig átadja a helyét a nőnek
 
Ezen azért egy picit krákogok abban az érában élve, amikor egy buszon/villamoson én akkor sem tapasztaltam ilyesmit, amikor terhesen tömegközlekedtem, vagy tavaly a mankóimmal. Annak idején, állapotosként egyszer a nagy hasammal feltettem egy olyan kedves kérdést egy előttem rágózó fiatal srácnak, hogy elég kényelmesen ül-e. Maradjunk annyiban, hogy csúnyán nézett rám.

Forrás

http://szmo.hu/10-szokas-amitol-egyszeru-ferfibol-uriember-leszel/

 

Lelki válságról

LELKI VÁLSÁG

Volt már olyan az életedben, amikor nem tudtad, hogy miért történik valami éppen veled? Amikor érzelmileg, vagy lelkileg összetörtél? Amikor elgondolkodsz, hogy hol vagy most éppen az életedben, hogyan jutottál oda, hol van Isten, és mi a következő lépés, hogyan tovább? Van ilyen most az életedben? Nem vagy egyedül, viszont ilyenkor támadható vagy.

Az élet legnagyobb hibáit olyan helyzetben lehet elkövetni, mint amilyenben most vagy. Tehát, mielőtt valami olyat tennél, amit később megbánsz, most állj meg, vegyél egy nagy levegőt és fontold meg a következő gondolatokat:

Isten nem felejtett el téged. Azt kérdezed, hogy most hol van Isten? Azt gondolod, hogy nagyon messze futottál Tőle? Isten most is itt van, és pontosan tudja, hogy Te most hol vagy. Fordulj most Hozzá és várjad Őt.

Isten sokszor csöndben munkálkodik. Gyakran az Ő Szavában akkor munkálkodott, amikor emberek a legjobban kételkedtek Benne. Emlékezz Józsefre a börtönben, Jónásra a hal gyomrában, Keresztelő Jánosra a lefejezés előtt, a kimerült Illésre, a bujdosó Dávidra, a börtönben levő Pálra, vagy Jézusra a sírban. Isten gyakran akkor munkálkodik, amikor úgy tűnik, hogy nem történik semmi. Csak várj.

Isten áldást tud hozni a zavarban. Amikor nem engedjük Őt el, nem számít milyen reménytelennek érezzük magunkat, akkor az egy olyan különleges hitet mutat, amit Ő mindig megáld. A tövised valójában egy áldás. Lehet ezt most nem így látod, de Isten egy nap pontosan ezt fogja tudni használni oly módon, hogy azt most el sem tudod képzelni.

Isten ezt a lelki fájdalmat olyan módon tudja majd használni, amit most még nem is gondolsz. Egy nap majd visszanézel arra, ahogyan most érzel és hálát adsz Istennek azért, amit Ő tett, amit Ő tanított neked, és ahogyan azt tudod mondani, hogy megérte.

Isten megerősít bennünket nehéz időben. Ahhoz, hogy elhordozd a jövő áldásait, széles vállakra van szükséged. Isten megpróbálja a hitedet azért, hogy felkészítsen a jövőbeli tervére.

A próbák túloldalán van az áldás Istennél. Isten így működik. Isten megjutalmazza a hitet. Ő megtiszteli azokat, akik Neki tisztességet tesznek. Ő megpróbál, azután áld. Ne add fel az áldás előtt.

Isten meg tudja adni a kegyelmet, amire szükséged van most. Lehet, hogy most legyőzve, nyomasztva érzed magad, de állj meg egy percre. Bárhol is talál ez a cikk téged—csak állj meg most. Te most élsz. Te meg vagy menekülve (ha ismered személyesen Krisztust). Képes vagy dicsőíteni. Képes vagy Hozzá kiáltani. Van még reménységed. Ebben a pillanatban tapasztalod Isten kegyelmét. És amíg csak Rá tekintesz, Ő meg fogja adni a kegyelmet amire szükséged van, amikor az kell.

Isten veled van, ha érzed, ha nem. Ő nem egy érzés, vagy hangulatbeli tapasztalat. Ő van. Ő az igazság. Ő abszolút. Ő most veled van és mindig is veled lesz. Te csak maradj meg Ő benne. Fogadd el az Ő jelenlétét. Csendesedj és ismerd el, hogy Ő az Isten!

Isten örül feletted és nem haragszik rád. Azt gondolod, hogy cserbenhagytad Isten? Azt gondolod, hogy Ő már elvetett téged magától. Nem igaz. Ha Krisztusban vagy, akkor kegyelem alatt vagy—te TELJES vagy Ő benne. Isten a keresztre vitte a saját fiát, hogy örvendhessen benned!

Isten keresztül fog vinni. Nem az a lényeg, hogy mikor. Nem az a lényeg, hogy hogyan. Az Ő idejében, az Ő módja szerint—megteszi. Keresztül visz ezen téged! Ne add fel, ne tegyél valami bolondságot. Ő keresztül visz ezen a nehézségen! Csakis Vele leszel képes végigmenni.

És íme 10 dolog, amit tenned kell
—amíg várod Istent, hogy megtudd hogyan tovább:

Emlékezz, az érzelmek hazudnak!
—az érzelmek gyorsan változnak. Túlságosan befolyásolhatók a fiziológiai felépítésünkkel, az étrendünkkel, az alvási ciklusainkkal, a környezetünkkel (még az időjárással is), és a körülményekkel. Ne bízz az érzéseidben! Csak néha mondanak igazat.

Ragadd meg az igazságot, ne az érzelmet!

—Az igazság szabaddá tesz. Menj Isten szavához és kötözd oda magad, Mint olyan, aki magát lekötözi a hurrikán közben. Vesd ki a horgonyt arra, amit Isten mondd az Ő Szavában.

Hallgass Istenre, ne az érzelmekre!
—Hadd ordítsanak az érzéseid. Hadd tomboljon, mint a vihar. Mindebben Isten csöndes hangja meg tud tartani téged egy biztos helyen. A viharnak egyszer vége lesz. Az érzelmeid végül majd visszatérnek egy síkba az igazsággal—és akkor majd örülni fogsz, hogy nem hagytad, hogy azok vezessenek!

Gondolkozz az érzelmeiden túl!
—Emlékszel arra a napra, mikor nem éreztél úgy, mint most? Ugyanígy, vissza fogsz tekinteni a mostani állapotodra és meglátod, hogy a mostani érzéseid elmúltak. Ezzel ellentétben a döntések, amiket most hozol, követni fognak. Gondold végig, hogy milyen mély, pusztító hatása lesz a rossz döntésednek, ha azt választod.

Beszélj Istenhez!
—Isten válaszol, ha felkiáltasz Hozzá! Nyisd ki a szád, emeld fel a hangod, és beszélj, kiálts Hozzá. Tudom—elsőre furcsának tűnhet, de ez egy Bibliai valóság, hogy Isten válaszol az ilyen égő, heves hitre!

Idézz igazságot magadnak.
—Te jobban hiszel magadnak mindenki másnál, ezért beszélj igazságot magadnak. Idézz igeverseket hangosan magadnak. Győzd le a belső negatív gondolatokat külső igaz beszéddel. Kiálts rá az érzéseidre az igazsággal!

Vedd körbe magad stabilitással.
—Állj ellent az ösztönnek, hogy elszigeteld magad. Menj olyan emberekhez, akik szeretnek téged, imádkoznak veled, és segítenek abban, hogy a víz felett tudd tartani a fejed, amíg az érzelmi áradat alábbhagy.

Beszélgess Keresztény barátokkal!
—Hagyd, hogy akik szeretnek, segítsenek neked. Bennük bízhatsz. Hagyd, hogy Isten használjon másokat, hogy vigasztalást adjanak, és egy irányvonalat biztosítsanak, amíg visszaérsz a normális kerékvágásba.

Türelmesen viseld el!
—A Biblia sokat beszél a türelemről. Isten akarata sokszor az, hogy csak legyünk türelmesek—az, hogy türelmesen, hűségesen ragaszkodjunk Hozzá, amíg véget nem ér a próba. Ő építi és megáldja azokat, akik türelmesek.

Járj hűségesen Istentiszteletre!
—Talán akkor van a legnagyobb szükség egy gyülekezetre, amikor baj van. A gyülekezeti tagok segítenek egymásnak, bátorítják egymást és imádkoznak egymásért. Lehet pont azok az igehirdetések segítenének, amiket kihagynál. A gyülekezetben biztos talajt találsz mindig arra, hogy az életed az élet különböző viharaiból kimenekülj, elcsendesedj, és lásd Isten szabadítását.

"Hogy ha vádol minket a szív, mivelhogy nagyobb az Isten a mi szívünknél, és mindent tud."

1 János 3:20

Írta:

 Cary Schmidt, az Emmanuel
Baptista Gyülekezet pásztora,
296 New Britain Avenue, Newington

Forrás
http://www.biblia-baptista.hu/…/bator…/145-lelki-valsag.html

Magányosság

Magányosság

Én még most is tanulok erről az érzelmi területről. Őszintén szólva kihívás volt egy rövid cikkben megragadni mindazt, amit eddig megtanultam. Azért remélem, jó szolgálatot tesz. Én például nem akarok többé egyedül lenni.

Majdnem 10 éve dolgozom a társadalmi innováció területén, és abban a kiváltságban van részem, hogy bensőséges beszélgetéseket folytathatok különféle emberekkel. Az első években optimista voltam, és olyan emberekkel ismerkedtem meg, akiknek ugyanolyan eszményeik vannak, mint nekem – igazán mondom, nagy öröm számomra, hogy olyanokkal lehetek közösségben, akik elég dilisek ahhoz, hogy elhiggyék: a közös jóért dolgozunk mindannyiunk számára. Ám ahogy ezek a beszélgetések kibontakoztak, kezdtem felfedezni valami újat. Minél többet hallgattam az embereket, mintha annál kevésbé ismertem volna föl, hogy mit is hallok valójában. Amikor az emberek felszabadultak, testbeszédükkel többet mondtak, mint amennyit szavaikkal akartak, és ahogy elkezdtem összerakni mindazt, amit hallottam, egyszerre olyan újszerűen és szomorúan világos lett az egész. Eleinte nem értettem meg, vagy nem hittem el, amit hallok, de ahogy egyre inkább beengedtem mindazt, amit mondtak, egyre jobban kezdtem megértetni. Azokban a közösségekben, ágazatokban, vagy akár városokban, ahol az emberek megpróbálnak valami jót tenni a világért, igazi, kimondatlan magány jut nekik osztályrészül.

Ez nem csak azokra igaz, akik megpróbálnak valami pozitív változást hozni. Házasságokban, tanárok és diákok között, templomok padsoraiban és családi összejöveteleken egyaránt jelen van a kimondatlan magányosság; ez az egyre növekvő érzés, amely elválaszt, elszigetel minket egymástól, és azt mondatja velünk: „Egyedül vagyok ebben.” Ez a magányosság sokféleképpen megmutatkozik. Először azt vettem észre, hogy a „Senki sem érti meg.” érzés kerít hatalmába; nemcsak akkor, amikor én mondom, hanem akkor is, amikor másoktól hallom ezt.

Később kezdtem észlelni a „Ki, ha nem én?” és a „Senkinek nem kellene látnia ezt.” érzéseket is. Azután ott volt a még ármányosabb „Miért én?”, a „Nem (a) te (a hibád), hanem (az) én (a hibám)”, és a „Nem bírom tovább.” érzése. Először azt gondoltam, hogy ez csak beszéd, de amikor tényleg észre vesszük a másikon, akkor természetes, hogy mi is átérezzük a magányt.

A „Senki nem ért engem.” érzéssel tavaly találkoztam először, amikor egy barátnőmet segítettem keresztül megromlott házassága nehézségein. Természetesen nem ez volt az első, hogy ilyet mondott nekem valaki, hiszen sok olyan fiatallal dolgozom, akik saját elszigeteltségükre próbálnak megoldást találni. De ez más volt. A barátnőm már jó ideje úgy gondolta, hogy a férje sohasem érti őt, és éveken át élt egy kiüresedett házasságban. Ez a meggyőződése elszigetelte őt a férjétől, és bár a férje nagyon más ember, mint ő, az elején megpróbált közeledni hozzá. Jóllehet sikertelenül. Évekkel később aztán a barátnőm sajnos megismert egy férfit, aki „megértette” őt. Egymásba is szerettek. Csak jóval később, egy házassági tanácsadás során mondta el nekem, hogy az önmaga teremtette magány kibírhatatlan volt, és hogy ez mekkora szomjúságot okozott benne az iránt, hogy valaki szeresse és megértse őt, és mennyire hajlamossá tette arra, hogy engedjen annak a csábításnak és fantáziának, hogy végre valaki megérti őt. Megtanultam, hogy a „senki nem ért engem” életszemlélet őszintén haszontalan.

Idén év elején kezdtem másként tekinteni a „Ki, ha nem én?” érzésre. Korábban azért nem vettem ezt észre, mert be kell valljam, én is sokszor mondtam ezt magamnak fiatalabb koromban. Azért mondtam magamnak, mert úgy éreztem, hogy csak én fizethetek meg azokért a hibákért, amelyeket életem korai szakaszában elkövettem, csak én érdemlek emiatt szenvedést és boldogtalanságot. Megismerkedtem olyan diákokkal, akik azt hiszik, hogy nekik kell megmenteniük a családjukat: csak ők képesek helyrehozni a szüleik házasságát vagy megmenteni bántalmazott édesanyjukat, hogy a testvéreik túl fiatalok, túl gondatlanok, vagy túl felelőtlenek. Vannak olyan barátaim, akik roppant nagy kötelességnek érzik a gyereknevelést: mindig mindenben a gyermekük mellett kell lenniük. Tisztában vannak azzal a kötelességükkel, hogy törődniük kell másokkal, de közben nem ismerik el, hogy nekik is szükségük van arra, hogy engedjék, mások meg velük törődjenek. A „Ki, ha nem én?” érzése magányosság, mert az önként vállalt mártíromság magányos. Sőt talán egy kicsit öntelt is. Megtagadja másoktól a lehetőséget, hogy hozzáadjanak valamit az életünkhöz. Nem ismeri el, nem is ad lehetőséget arra másnak, hogy felelősséget vállaljon. Végül azt tapasztaljuk, hogy senki sem tud belépni az életünkbe, vagy ami még rosszabb, mi nem tudunk kilépni a sajátunkból.

A „Senki más nem látja.” érzést akkor ismertem meg, amikor erősödő nemi öntudatú fiatalokkal dolgoztam. Megtanultam, hogy a pornográfia és a nemiség sok fiatal férfi életében vezet elszigetelődéshez, legyen szó akár szégyenről, akár szorongásról. Mégis, sok fiatal férfi egyszerűen csak arra vágyik, hogy valakivel megbeszélhesse ezeket, hogy tisztázzon dolgokat és perspektívát kapjon. Arra viszont nem számítottam, hogy a „Senkinek nem kellene látnia ezt.” érzése, ha nem beszélnek róla idejében, elszigetelődéshez vezet, ami nem enged teret a sebezhetőségnek. Ez nem csak férfiak esetében van így, és nem kizárólag a nemiséggel kapcsolatban. Ha azt hisszük, hogy nem oszthatunk meg valamit másokkal, mert szerintünk rejtegetni való dolog, akkor ez a hitünk az önbizalomhiány, önmagunk leértékelésének a melegágya lesz, és lehetetlenné tesszük azt a békességet és stabilitást, amely a perspektívával és az érettséggel jár. Nem vagyunk egyedül. Egyszerűen mi döntünk úgy, hogy egyedül leszünk.

Az igazság az, hogy egyediek vagyunk, és időt kell szánnunk arra, hogy másokat megismerjünk. Nincs egyszerűbb út. Igaz, vannak olyan emberek, akik nem hajlandók megérteni a másikat, akiket nem érdekel semmi, akik egymagukban is csöndes rejtélyek. De igazságtalan dolog önmagunk védelme érdekében elkergetni azokat az embereket, akik viszont készek arra, hogy bizalmat, együttérzést és szeretetet alakítsanak ki, amit minden kapcsolat megérdemel. A „Senki nem ért engem.” a magány és az elszigeteltség receptje, amely gyorsan kárt tesz a kapcsolatainkban. A „Ki, ha nem én?” tagadja a közösség erejét. A „Senkinek nem kellene ezt látnia.” azt feltételezi, hogy a mi szenvedésünk egyedi, pedig valójában nagyon-nagyon hasonló másokéhoz.

Amikor tényleg felismerjük, akkor aggasztó lesz, hogy mennyit latolgatunk, és hogy ezáltal mennyire elválasztjuk magunkat egymástól. A közösség és az együttműködés igazi erejét – amely szükséges ahhoz, hogy megoldhassuk életünk bonyolult problémáit, sőt a világ roppant komplexitását is – nem szoríthatják ki olyan gondolatok, amelyek mindannyiunknak kárt okoznak. Nem azt mondom, hogy ezekben a latolgatásokban nincs érték, mert ha az értéket nézzük , akkor függetlenségre és a személyes felelősségre ösztönözhetnek. Mégis, a magány leginkább talán cinizmust, lemondást és elkerülhetetlenséget eredményez, ami ellen együttesen próbálunk küzdeni. Megtanultam, hogy a „Szükségem van rá, hogy mellettem állj.”, „Sok bölcsességet tanulhatok tőled.” és az „Itt vagyok, mert fontos vagy nekem.” mennyivel több lehetőséget kínál annál, mint azt az én magányos szívem hinni meri. Én is tanulok még.

(Szeptember 14. 2014 írta)

Az angol eredeti itt van - https://www.facebook.com/notes/tong-yee/loneliness/10152626042477891?pnref=story

Forrás

Facebook

 

Mit mondana erre Jane Austen?

Nagyon jó cikket fedeztem fel a Nők Lapjában (2015.február 25.-ei számában)!

MIT MONDANA ERRE JANE AUSTEN?
KLASSZIKUS TANÁCSOK A MODERN PÁRVÁLASZTÁSHOZ

1.szabály

Viselkedj felnőtt nőkként, ne pedig kislányként!

Jane Austen  szerint ugyanis amíg a lányoknak meglehetősen rövid a szavatossági idejük, a nők idővel egyre csak értékesebbek lesznek.

2.szabály

Férfit keress, ne pasit!

 Mert amíg a kifiúk idővel valóban férfivá érnek, addig a pasik képtelenek felnőni. A nőknek pedig Jane Austen szerint a párválasztásban is felnőttként kell viselkedniük, mert csak egy gyerek nyúl mindig szándékosan az után a dolog után, ami látszólag a legédesebbnek tűnik.

3.szabály

Figyeljen oda, mit beszélnek!  

4.szabály

Öltözzön fel normálisan! 

Testtartás is fontos , mert aki kihúzza magát, az világosabban is gondolkodik, aki pedig ura a mozdulatainak, az sokkal inkább kézben tartja az életét is. Ha pedig a fejünket felemeljük, akkor a szó átvitt értelmében is emelt fővel járunk.

5. szabály

Legyen eléggé független!

6.szabály

Ne csak üljön ott, szólaljon meg! 

 7.szabály

Ne a barátnőjével ossza meg a szerelmi életét! 

8.szabály

Ne ítéljen elsőre! 

9.szabály 

Ne csak üljön ott, csináljon már valamit!

10. szabály

Ne érje be kevesebbel!

Igenis keressünk valamit, de el kéne várnunk, hogy azt meg is találjuk!

Forrás

Nők lapja

www.noklapjamagazin.hu

Találkozások

Tanulságos cikket találtam, ami nagyon megfogott, így megosztom nektek is!

Találkozások

Találkozások...emberekkel, akikkel hosszabb - rövidebb ideig egymás közelében éljük az életünket. Mintha egy vonaton utaznánk - mint oly sokszor használják ezt a hasonlatot - csak utazunk egy kocsiban és az emberek változnak körülöttünk. Egyik állomáson felszáll valaki, leül mellénk és beszédbe elegyedünk. Semmi különös témáról nem beszélünk, azonban az eszmecsere nemes egyszerűségében megfoghat bennünket a másik lélek egy darabkája. Már megmondani sem tudjuk, mikor szállt fel a vonatra, és lehet hogy jelenlétét csak a hiánya érteti meg velünk, amikor feláll mellőlünk és leszáll egy városszéli állomáson. Mi integetünk az ablakból és reméljük egyszer még élvezhetjük a vele való, nemesen egyszerű beszélgetések óráit.... vannak akik hosszú-hosszú évekig velünk utaznak. Oly természetessé válik jelenlétük a mi életünkben, hogy mikor észrevétlenül távoznak közelünkből, még sokszor előfordul, hogy magunk elé képzelve beszélgetünk velük és halljuk a válaszokat, vihogásokat és vigasztalásokat. Vannak emberek, akik csak villámlátogatást tesznek a kupéban és máris továbbállnak... azonban vannak, akikkel a találkozás meghatározza a további életünket. Minden találkozásban - amiről most beszélek - ajándék van; egy mosoly, egy köszönöm, egy jó beszélgetés... semmi több, de lehet egy életre szóló barátság újra és újra lefolytatott párbeszéde, egy viharos szerelem, egy dühös veszekedés, kibékülés...megbocsátás...szeretet... Figyelj. Figyelj arra az emberre, aki épp most szállt fel a vonatra azzal, hogy belépett a szobába, vagy beszáll az autóba, esetleg megismerkedtek egy társaságban... velünk utaznak. Fontosak ezek a találkozások. Legyenek fontosak az emberek is... megismeréssel felismerés is járhat... ezért sokat, de tényleg sokat beszélgessünk. Vannak igazán kivételes találkozások, mikor a szó sem 'elég' és a másik mozdulataiból, gesztusaiból már érzed a lelkét... Őket viszont különösen féltve óvd a felesleges locsogástól!
Az igazi barátság? Csak ülni egymás mellett... csak csendesen, csak szótlanul és nem érezni a pillanatokat kínosnak... egyszerűen átélni az együtt eltöltött percek felemelő csendességét, meghittségét....

Forrás
http://kavicsokahomokban.blogspot.hu

Én választok?

Én választok?

Isten majd megadja a hozzám illő párt - sokan ezt úgy értelmezik, hogy sült galambként fog a tökéletes kapcsolat az ölükbe hullani...

 

Ez a felfogás figyelmen kívül hagyja a szabad akaratot. Isten Téged – kedves Olvasóm – akarattal teremtett olyannak, amilyen kívül-belül vagy. Ez egyfelől azt jelenti, hogy bizonyos férfiaknak/nőknek a Te típusod tetszik és ő közülük fogsz választani. Nem gondolom, hogy a vonzalmat bármilyen okból érdemes figyelmen kívül hagyni, mert anélkül nem működik, lehet lelki és szellemi szempontból akármilyen nagyszerű a párválasztás...

...másfelől kizárja a személyiségfejlődés és az ismerkedés lehetőségeit. Ha ugyanis úgy gondolod, Isten pottyantja az életedbe a tökéletes hozzád illőt, sanszos, hogy minden jelentkezőre ekként fogsz nézni és mintegy kívülállóként fogsz létezni a saját kapcsolatodban.
Az utolsó aggályom pedig, hogy levesz az emberről minden felelősséget és önkritikát. Sok ember úgy éli meg ezt a dolgot, hogy ha Isten gondoskodik neki megfelelő párról, akkor mindegy, ő maga milyen, mit csinál, hogy kommunikál, hová megy. Ez igencsak egysíkú és ingerszegény életet tud generálni.

Hagyjuk Istennek, hogy Isten legyen, ne akarjuk Nála jobban tudni, bízzuk rá, kit hoz az életünkbe! A mi dolgunk, hogy nyitottak legyünk – persze nyilván a határainkat megtartva ésszerű keretek között – megismerjük az illetőt és felelősen döntsünk.

Forrás
Keresztény szépségportál 
 
 

Jó az embernek egyedül?

Jó az embernek egyedül? 

Egyre divatosabb életforma a szingli. Maga a szó olyan fiatalt jelöl, aki a társadalmi szokások alapján megfelelőnek tekintett életkorban (20-35 év között) nem házasodik meg, hanem egyedül, tartós párkapcsolat nélkül él. Húsz éve még a háztartásoknak alig egyötöde volt egyszemélyes, ma már a negyedük. 1990-ben még a 25-29 éves ifjak háromnegyede házas volt, ma a férfiak alig több mint harmada. Mi lehet az oka, és milyen következményekkel jár ez a jelenség a társadalomra, a gyülekezetekre, ezekre a kérdésekre keresem a választ írásomban.
A média ontja a filmeket,b könyveket, újságcikkeket, amelyek a szingli életmódot népszerűsítik. A "Bridget Jones naplója" és annak magyar változata, az "Állítsátok meg Teréz anyut!" is e divatnak köszönhetik sikereiket. Egy beszélgetés Bridget Jones naplójából:
,,- Igen! - lelkesült Shazzer. Számos kapcsolatban álló ember rettenetes hétvégéket él át, amikor kénytelen robotolni hálátlan gyerekeire, és tulajdon házastársaik verik el őket.
- Igazad van! Igazad van! mondtam. Mi bezzeg akkor mehetünk szórakozni, amikor akarunk.
- Elmegyünk valahova ma este?"
Ez a párbeszéd két egyedülálló harmincas nő között folyik, akik rettenetesnek tartják a házasélet kötöttségeit, a gyermeknevelés nehézségeit. A szinglik függetlenségre, szabadságra vágynak, élvezik az életet, és nem alkalmazkodnak senkihez sem, karrierük építésével, szórakozásaikkal és kedvteléseikkel töltik ki idejüket.
Az egyedülállóság elterjedés éhez sokban hozzájárulnak a fiatalok életkezdési nehézségei. Egy átlag fiatal körülbelül 22 évesen szerzi meg a diplomáját, majd pályakezdőként a munkahelyén robotolva 30 éves korban saját lakásába költözik, megveszi első (használt) autóját. Ha mindezt családdal tenné, netán gyermekekkel, akkor még nehezebb lenne a helyzete.
Egy másik okot a házasság intézményében való csalódásban kell keresni. A fiatalok majdnem ötven százaléka csonka családban nő fel, nincsenek előttük pozitív család minták. Szinte alig látunk boldog, hűséges családokat, amely megkívántatná velünk ezt a hagyományos életközösséget. Pálhegyi Ferenc keresztény pszichológus fogalmazott így: "A szingli jelenség kialakulásának legfőbb (lélektani) oka: menekülés napjaink fenyegető valósága elő1." Az egyszemélyes háztartásban élő szinglik nem magányosak, széles baráti, ismeretségi kör alakul ki köréjük, hiszen sohasem akadályozza őket egy társ a hirtelen ötlettel előkapott őrültségek végrehajtásában, a spontán bulik és a mások családi állapotait rendező sörözős beszélgetések állandó résztvevői. Kialakul a "csaj-, illetve pasikultúra", vagyis a hasonló életkorú, élethelyzetű, de azonos neműekből álló kapcsolatrendszer, meghatározható tevékenységekkel. Mozik, kondi termek, kocsmák, aerobik-klubok, kozmetikaszalonok fogadják az egyedülálló fiatalokat. A szinglik a világban természetesen nem önmegtartóztatók, gyakran cserélik szexuális kapcsolataikat, gyakoriak az egyestés kalandok.
A szingli élvezi az életet, nem alkalmazkodik senkihez sem, úgy osztja be idejét, pénzét, ahogy neki tetszik.
Mi akkor a gond ezzel az életformával?
Az egyik gond a már említett szexuális szabadosság, amelyet a Biblia értékrendje szerint bűnnek kell tartanunk. A Szentírás egyértelműen kijelenti: ,,A test azonban nem a paráznaságért van, hanem az Úrért... Minden más bűn, amit elkövet az ember, kívül van a testén, de aki paráználkodik, a saját teste ellen vétkezik." (1 Kor 6,13.18) Ennek következményei nemcsak a szaporodó nemi betegségek, hanem azok a lelki sérülések, amelyek kísérik a modem ember életét. A fiatal nem tanul meg alkalmazkodni, nem tanul meg függeni a másiktól, nem tanulja meg a hűséget, később pedig már egyre nehezebb lesz ez számára. Ha idővel mégis házasságra szánja el magát, akkor azt börtönként éli meg, és hamarosan válságba kerül kapcsolata. A magányos ember jelleme kiforratlan marad, Isten a házasságot arra is szánta, hogy általa kiforrott jellemű emberek formálódjanak. Nem is beszéltünk még azokról a társadalmi csapdákról, melyek szerint egyre kevesebb gyermek születik, és a szinglik, ha egyszer megöregednek, akkor nincs aki gondoskodjon majd róluk.
Úgy tapasztalom, hogy kétfajta szingli létezik, az, aki nem tud, és az, aki nem akar megházasodni. Aki nem akar, az talán jobban viseli az egyedüllétet, de aki nem tud, annak a magány szenvedés.
Keresztény körökben is óriási problémává kezdi kinőni magát ez a jelenség. Itt is vannak olyanok, akik nem akarnak házasodni, előtte karriert szeretnének építeni. A gond csak az, hogy amíg a világban a fiatalok ezt az időszakot (amely szexuálisan a legaktívabb időszak az életben) "megoldják" alkalmi kapcsolatokkal, addig a hívő ha igazán a Biblia értékrendjéhez szeretne alkalmazkodni, ezt nem teheti meg. Ezért van annyi bukás ezen a területen, ezért van az, hogy sok keresztény fiatal kimegy a világba. Házasodni ugyan nem akar, de nem bírja az önmegtartóztatást, és rossz döntést hoz.
Akik pedig nem tudnak házasodni, azoknak még rosszabb a helyzetük. Önértékelési problémák, lázadások, megkeseredés követi életüket. Egy angliai vizsgálat szerint a férfiaknál minden 16 pontos IQ-emelkedés 35%-kal növelte a felnőttkori házastársi kapcsolat esélyét, a nők esetében azonban ugyanez a 16 pontos növekedés 40%-kal csökkentette azt. Ez azt jelenti, hogy az értelmiségi nők házassági esélyei a legrosszabbak.
Hogy mi lenne a megoldás ebben a problémában? Jó lenne, ha ezen a területen sem szabná magát a világhoz a fiatal, hanem bízna Isten tervében, gondoskodásában. Ha elhinnénk, hogy nem kell megteremteni egy biztos egzisztenciát ahhoz, hogy boldogan éljünk (sok idős testvér tudna erró1 bizonyságot tenni), ha mernénk teljesen rábízni magunkat az Úrra, akkor nem lennének félelmeink a házasságtól. Egy másik dolog, ha a hívő fiatalok nem lennének annyira válogatósak, ha nem álomvilágban élnének, ha a lányok nem a "szőke herceget", a fiúk pedig nem egy top modellt várnának, akkor talán több boldog család jöhetne létre.

Forrás: 

Merényi Zoltán 

(Jelige magazin)

Mondjam vagy mutassam?

Tanulságos cikk Parókia Portál oldalán, beszámoló a Keresztyén Párkereső Tréningről, érdemes elolvasni! 

Mondjam vagy mutassam! címmel.