Textus: 1. Sámuel 8.
Szeretett Testvéreim!
Néhány vasárnappal ezelőtt engedett bepillantani az Örökkévaló Isten egy család életébe. Hallhattuk az igéből azt, hogy hogyan kapta Sámuelt az Ő édesanyja és édesapja az Örökkévaló Istentől és azt is, hogyan ajánlották fel az Úrnak, hogy az Ő szolgája legyen. Tanúi voltunk annak, hogy a felcseperedő, az ifjú Sámuel hogyan találkozott először az Istennel. És íme, néhány fejezettel később már azt halljuk az igében, hogy Sámuel megöregedett és az Ő fiai voltak utána a bírák az országban. Testvérek! Azt mondhatjuk, hogy ez a felolvasott hosszú igeszakasz egy átmeneti időszakáról beszél Izrael népe történelmének. Ugyanis a bírák korát majd a királyok kora követi, de láttuk, hogy az átmenet milyen volt, legalább is ez a szakasz erről számol be. Maradjunk még egy pillanat erejéig annál a gondolatnál, hogy Sámuel, aki nemcsak próféta, hanem bíra is volt Izraelben két fiát tette meg utódjául. Fontos tudni, hogy a bíráknak abban az időben több feladata is volt. Ha a népre ellenség támadt, akkor mintegy hadvezérként kellett a nép élén álljanak. Ha nem jött ellenség, hanem másmilyen problémák, nehézségek ütötték fel a fejüket, akkor pedig igazságot kellett szolgáltatniuk. Azt hiszem, ha csak eddig ismernénk az igét, akkor azt mondanánk, hogy Sámuelnek, aki egy csodálatos szolgája volt az Istennek bizonyára két olyan fia volt, akik továbbvitték mindazt, amit Ő képviselt. Bizonyára tovább jártak azon az úton, amit az édesapjuktól láttak és tapasztaltak. Hiszen ismerjük a mondást: nem esik messze az alma a fájától. Ismerjük, csak nem mindig állja meg a helyét ez a mondás, mert jelen esetben, Sámuel két fia esetében szó sem volt ilyesmiről, nagyon messze esett az alma a fájától. Sámuel két fia ugyanis nem olyan bíra volt Izraelben, mint az édesapjuk. Egészen más utakat jártak. Nem a becsület és a tisztesség ösvényét követték, hanem megvesztegethetők voltak és elferdítették az igazságot. Testvérek! Vajon miért lehetett ez így? A Biblia nem szól róla, így aztán legjobb esetben is csupán találgathatunk. Nekem az a gondolat ütötte fel a fejét a szívemben, hogy vajon nem az lehetett-e a háttérben, hogy kevés ideje volt Sámuelnek saját gyermekeire? Hiszen teljes mellszélességgel odaszánta magát az Úrnak és próbálta az Isten útmutatásait követni, de a gyermekeit nem tudta az Isten ösvényére irányítani. És akkor azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon Ő, mint édesapa kudarcot vallott? Könnyen lehet. És vajon nekünk milyen édesapánk van vagy volt? És ha mi édesapák vagyunk, mit látnak tőlünk a gyermekeink? Hallatlanul fontos gondolatok ezek, hogy vajon mi az, amit át tudunk adni, akarva-akaratlanul, mert átadjuk, ha tetszik, ha nem, a saját életvitelünkkel, a másokhoz való viszonyulásunkkal, egy-egy élethelyzetben való megnyilvánulásunkkal átadunk dolgokat a gyermekeinknek, de vajon mit adunk át? A közelmúltban olvastam egy interjút Süveges Gergővel, az ismert televíziós bemondóval – bizonyára sokan ismerik –, ő a következőket mondta a férfiasságról és a jó apai szerepről: Van annál férfiasabb, mintha valaki komolyan veszi elsődleges hivatását, vagyis férj és apa mivoltát? Van annál férfiasabb tett, mint a feleségnek otthon segíteni a négy gyermek istápolásában? Van férfiasabb dolog, mint felelősséget vállalni a családért és gyerekeket nevelni? Az igazi férfit nem macsóméterben mérik, hanem felelősségvállalásban. A jó apáról, pedig azt mondta, hogy a jó apa olyan, aki jelen van családja életében, akiről nem kell fényképet tartani a kredencen, aki nem csak a telefonban hallatszik, hanem engedi magát megismerni. Aki ismeri a gyermekeit, és ez másképp nem megy csak együtt töltött minőségi idővel. Bevallom nagyon szíven találtak ezek a gondolatok, különösen kettő: a felelősségvállalás, mint férj és apa a családban, valamint az, hogy mennyi időt tudunk együtt eltölteni azokkal, akikért élünk. Hiszen nagyon fontos dolog ez, sőt sokszor így van ez kimondva: a gyermekeinkért küzdünk és küszködünk, vállalunk nagyon sokat, de éppen a gyermekeink isszák meg a levét, ha velünk nem találkoznak, ha nem látják az apjukat, de mondhatjuk az édesanyjukat is, hiszen nyilvánvalóan kettőjükre együtt van szükségük a gyermekeknek.
Múltkorában kaptam egy emailt ami pontosan, azt feszegette, hogy nem mindegy, hogy a munkánkat vagy a családunkat helyezzük előtérbe. Mert nyilvánvaló, hogy örül az ember, ha van munkája, de azt hiszem, hogy bizonyos dolgokra érdemes nemet mondani éppen a családunk miatt. Éppen azok miatt, akiket ránk bízott az Isten, mert ez a kis iromány megfogalmazza, hogyha te kiesel a munkahelyedről, beáll más valaki, nem vagy pótolhatatlan, bár úgy tűnsz, mintha az lennél, de a gyermekeidet nem fogja más felnevelni helyetted. És ezek igaz gondolatok. Nem tudom, hogy Sámueléknél, Sámuel családjában mi volt a probléma, vajon az, hogy nem volt elég ideje a gyermekeire annyira elfoglalta minden más, amit az Isten rábízott, de az tény, hogy a gyermekek nem azon az úton indultak el, amelyen ő járt, és amelyet ő esetleg mutatni akart a gyermekei számára. Én egyébként hiszem és vallom, hogy az az egyik legnagyobb Istent dicsőítő dolog, ha gyermekeinken is látszik, hogy van apjuk, meg van anyjuk, hogy valakik figyelnek rájuk, törődnek velük. Ez egy hívő ember számára egy óriási dolog, ha a gyermekeinken látszik, hogy valamilyen jó irányba próbáljuk őket terelgetni, mindamellett, hogy vállalásai, munkái, feladatai mindnyájunknak vannak. Testvérek! Sámuel fiairól azt olvassuk ebben az igében, hogy ők bizony a maguk hasznát keresték, megvesztegethető és az igazságot elferdítő emberek voltak. És, ha ehhez hozzáteszem, hogy ők bizony a nép élén voltak ilyen emberek, akkor ez még súlyosabb gondolat, hiszen a nép vezetőiként megvesztegethetőnek és az igazságot elferdíthetőnek lenni tragikus dolog és csak viszonylag rövid ideig lehet. Jöttek is Izrael vénei, és szóltak Sámuelnek, hogy itt bizony baj van, mi valami mást szeretnénk, mert ez nem jól van így. Testvérek! Fontos kérdés mindig mindenkor, hogy számít-e a becsület, számít-e a tisztesség emberi életünkben? Vagy azt mondjuk, hogy mások is ezt teszik, mi miért ne tennénk, de a hívő embernek fontos kell legyen a tisztesség, a becsület, az igazság, a meg nem vesztegethetőség, mert ezek az Isten előtt olyan erények, amelyekkel Őt tudjuk dicsőíteni és szolgálni. Nem az a fontos elsőrendben, hogy önmagunknak milyen jó legyen, persze ez is fontos, mert ki akar rosszat magának, de ha csak ez számít, akkor egy olyan torzulás tapasztalható meg, amit Izrael népe ebben az időszakban bizony megtapasztalt. Sámuel ugyanis csodálatosan vezette Istenre figyelve a népet, de a két fia egyáltalán nem az Istenre figyelt, hanem csak saját magára. Ezt mondják Izrael vénei Sámuelnek: Te már megöregedtél, fiaid pedig nem a te utadon járnak, tégy valakit királyunkká, hogy ő bíráskodjék felettünk, ahogyan az minden népnél szokás.
Testvérek! Ebben a két mondatban két dolgot látunk. Az egyik az, hogy van egy jó helyzetfelismerés, ez pedig úgy hangzik, hogy Sámuel megöregedett, fiai pedig nem az Ő útját járják. Azonban a jó felismerést egy nagyon rossz következtetés kíséri, hiszen azt mondják, hogy válassz nekünk királyt! Szeretnénk úgy élni, mint ahogyan a környező népek teszik! Ez megdöbbentette Sámuelt, mégpedig azért, mert jól tudta ő is, amit később olvasunk, hogy Izrael népének Isten a királya. Isten akarta vezetni ezt az egész népet, és tulajdonképpen Istennek fordítanak hátat ezzel a lépéssel, amikor ezt kérik Sámueltől. Testvérek! Én azt hiszem, hogy az is megdöbbent bennünket, amikor ezt olvassuk, hogy szeretnénk olyanok lenni, mint minden más nép. Isten választott népe nem kell, hogy olyan legyen, mint minden más nép. Éppen ez a nagyszerű az egészben, hogy az Isten gyermekei és Jézus tanítványai, nem kell, hogy olyanok legyenek, mint minden más nép. Míg Jézus a főpapi imában, amikor azt mondja, hogy nem azt kérem, hogy vedd ki Őket a világból, hanem, hogy őrizd meg Őket a gonosztól, akkor mintegy azt üzeni nekünk, hogy a világban, de nem a világ szerint kell élnünk nekünk, tanítványoknak. És bennünket ne zavarjon a hitbeli másságunk, ne zavarjon az, hogy mást gondolunk, mint esetleg azok, akik még az Istent nem ismerik, ez minket ne zavarjon, sőt zavarja őket. Izrael népét nem kellett volna, hogy zavarja, hogy nekik Isten a királyuk, míg a környező népeknek, volt egy emberi uralkodójuk. Sokkal inkább örülniük kellett volna, hogy ők nem egy emberben bíztak, hanem magában az Örökkévaló Istenben. Abban az Istenben, aki kihozta őket az egyiptomi szolgaságból, aki vezette őket a pusztai vándorlás idején, aki a megígért földre, Kánaánba beviszi Őket. Ehhez az Istenhez tartoztak, de ők nemet mondtak erre, emberi gyarlóság miatt. Az Úr Isten azt mondja Sámuelnek, hogy vázold fel a nép előtt, hogy mi vár rájuk, ha királyuk lesz és döntsenek. Testvérek! Én azt hiszem, hogy ebből a mozzanatából az igének azt látjuk, hogy Isten nem egy kényúr, hiszen Isten lesöpörhette volna ezt a javaslatot az asztalról, méltán tehette volna, még csak azt sem kellett volna mondania, hogy micsoda ellenzéki beszéd ez. Nem, lesöpörhette volna az asztalról, mert neki joga lett volna rá, de nem tette, mert azt mondta, hogy Én nem erőszakolom rá magam még a választott népre sem. A választott nép tagjai, pedig nem robotok, dönthetnek mellettem, vagy ellenem és döntsetek, ahogy jónak látjátok! De a következményekről, ne feledkezzetek meg! És hallottuk, hogy milyen következményei is lettek annak, hogyha királyt kér, földi uralkodót kér a zsidó nép. Ez nem egy mindennapi dolog, ahogyan halljuk az igében, hogy mi történik a fiakkal és a leányokkal, mi történik a megtermelt javakkal és az állatokkal, hogyan kell azt beszolgáltatni, hogyan adja azt a király a saját embereinek, hivatalnokainak. Mégis legyen királyunk – mondják. Szerintem ez egy egészen elképesztő mondata a Bibliának. Amikor felvázolja az Úr Isten azt, hogy ez és ez miért nem jó, de ti döntsetek, és azt mondja a nép, hogy mégis legyen királyunk! Nem a jó kell, amikor az Isten vezetett bennünket, amikor az Isten uralkodott, és bíráskodott felettünk, nekünk emberi király kell. Testvérek! Az Isten bizony engedi azt, hogy az emberek kitaszítsák Őt az életükből, az Isten tud hátra lépni, és ez egy fantasztikus dolog, hiszen az Isten ránk erőltethetné magát, egyen-egyenként is, de mint a választott népére is, ám Ő nem teszi. Hátralép, és azt mondja: akkor legyen királyotok, ti akartátok. Én azt hiszem, hogy nekünk, mai embereknek fel kell tenni a kérdést magunk számára, hogy milyen államforma van az életünkben? Királyság? De ki uralkodik? Én vagyok a király a saját életemben? Vagy engedem, hogy az Úr Jézus Krisztus legyen életem ura? Királlyá Jézust koronázzátok – van ott az egyik énekünkben és még jó néhány másik is biztat hasonlóra. Szerintem ma is erre van szükségünk, hogy az Úr Jézus Krisztus legyen életünk királya, életünk ura, hogy rá tudjunk figyelni, mert akkor lesz áldás az életünkön.
Testvérek! Talán felmerülhet bennünk ez a kérdés, hogy ez az igeszakasz mitől lehet adventi, mégis azt mondom nektek, hogy két dolgot üzen nekünk az Úr Isten advent első vasárnapján, mégpedig azt, hogy figyeljünk az Istenre. Elkövetkezik egy olyan szakasza életünknek évről-évre, amely sokkal pörgősebb, leterheltebb, felgyorsultabb, de kell, hogy tudjunk megállni, elcsendesedni, lassítani és az Isten elé odavinni a dolgainkat. Jobban odafigyelni a Mennyei Atyára. Minél több dolgunk van annál jobban érdemesebb odafigyelni az Úr Istenre. A másik üzenet, pedig arról szól, hogy figyeljünk egymásra, családunk tagjaira a nagy rohanások közepette, figyeljünk oda házastársa, gyermekre, unokára. Figyeljünk oda a kapcsolatainkra: Istennel és egymással való kapcsolatainkra egyaránt. Én kívánom, hogy ez sikerüljön nekünk a decemberi hónapban is. Legyen egy olyan szál, ami elvezet bennünket az Úr Istenig, legyen egy olyan adventünk, amelyben Istenre és egymásra egyaránt oda tudunk figyelni. Ámen
( Katona Béla )
Az istentiszteleten énekelt énekek: 152, 312, 170, 468, 479
