Magányosság
Én még most is tanulok erről az érzelmi területről. Őszintén szólva
kihívás volt egy rövid cikkben megragadni mindazt, amit eddig
megtanultam. Azért remélem, jó szolgálatot tesz. Én például nem akarok
többé egyedül lenni.
Majdnem 10 éve dolgozom a társadalmi innováció területén, és abban a
kiváltságban van részem, hogy bensőséges beszélgetéseket folytathatok
különféle emberekkel. Az első években optimista voltam, és olyan
emberekkel ismerkedtem meg, akiknek ugyanolyan eszményeik vannak, mint
nekem – igazán mondom, nagy öröm számomra, hogy olyanokkal lehetek
közösségben, akik elég dilisek ahhoz, hogy elhiggyék: a közös jóért
dolgozunk mindannyiunk számára. Ám ahogy ezek a beszélgetések
kibontakoztak, kezdtem felfedezni valami újat. Minél többet hallgattam
az embereket, mintha annál kevésbé ismertem volna föl, hogy mit is
hallok valójában. Amikor az emberek felszabadultak, testbeszédükkel
többet mondtak, mint amennyit szavaikkal akartak, és ahogy elkezdtem
összerakni mindazt, amit hallottam, egyszerre olyan újszerűen és
szomorúan világos lett az egész. Eleinte nem értettem meg, vagy nem
hittem el, amit hallok, de ahogy egyre inkább beengedtem mindazt, amit
mondtak, egyre jobban kezdtem megértetni. Azokban a közösségekben,
ágazatokban, vagy akár városokban, ahol az emberek megpróbálnak valami
jót tenni a világért, igazi, kimondatlan magány jut nekik osztályrészül.
Ez
nem csak azokra igaz, akik megpróbálnak valami pozitív változást hozni.
Házasságokban, tanárok és diákok között, templomok padsoraiban és
családi összejöveteleken egyaránt jelen van a kimondatlan magányosság;
ez az egyre növekvő érzés, amely elválaszt, elszigetel minket egymástól,
és azt mondatja velünk: „Egyedül vagyok ebben.” Ez a magányosság
sokféleképpen megmutatkozik. Először azt vettem észre, hogy a „Senki sem
érti meg.” érzés kerít hatalmába; nemcsak akkor, amikor én mondom,
hanem akkor is, amikor másoktól hallom ezt.
Később
kezdtem észlelni a „Ki, ha nem én?” és a „Senkinek nem kellene látnia
ezt.” érzéseket is. Azután ott volt a még ármányosabb „Miért én?”, a
„Nem (a) te (a hibád), hanem (az) én (a hibám)”, és a „Nem bírom
tovább.” érzése. Először azt gondoltam, hogy ez csak beszéd, de amikor
tényleg észre vesszük a másikon, akkor természetes, hogy mi is átérezzük
a magányt.
A „Senki nem ért engem.” érzéssel tavaly
találkoztam először, amikor egy barátnőmet segítettem keresztül
megromlott házassága nehézségein. Természetesen nem ez volt az első,
hogy ilyet mondott nekem valaki, hiszen sok olyan fiatallal dolgozom,
akik saját elszigeteltségükre próbálnak megoldást találni. De ez más
volt. A barátnőm már jó ideje úgy gondolta, hogy a férje sohasem érti
őt, és éveken át élt egy kiüresedett házasságban. Ez a meggyőződése
elszigetelte őt a férjétől, és bár a férje nagyon más ember, mint ő, az
elején megpróbált közeledni hozzá. Jóllehet sikertelenül. Évekkel később
aztán a barátnőm sajnos megismert egy férfit, aki „megértette” őt.
Egymásba is szerettek. Csak jóval később, egy házassági tanácsadás során
mondta el nekem, hogy az önmaga teremtette magány kibírhatatlan volt,
és hogy ez mekkora szomjúságot okozott benne az iránt, hogy valaki
szeresse és megértse őt, és mennyire hajlamossá tette arra, hogy
engedjen annak a csábításnak és fantáziának, hogy végre valaki megérti
őt. Megtanultam, hogy a „senki nem ért engem” életszemlélet őszintén
haszontalan.
Idén év elején kezdtem másként tekinteni a
„Ki, ha nem én?” érzésre. Korábban azért nem vettem ezt észre, mert be
kell valljam, én is sokszor mondtam ezt magamnak fiatalabb koromban.
Azért mondtam magamnak, mert úgy éreztem, hogy csak én fizethetek meg
azokért a hibákért, amelyeket életem korai szakaszában elkövettem, csak
én érdemlek emiatt szenvedést és boldogtalanságot. Megismerkedtem olyan
diákokkal, akik azt hiszik, hogy nekik kell megmenteniük a családjukat:
csak ők képesek helyrehozni a szüleik házasságát vagy megmenteni
bántalmazott édesanyjukat, hogy a testvéreik túl fiatalok, túl
gondatlanok, vagy túl felelőtlenek. Vannak olyan barátaim, akik roppant
nagy kötelességnek érzik a gyereknevelést: mindig mindenben a gyermekük
mellett kell lenniük. Tisztában vannak azzal a kötelességükkel, hogy
törődniük kell másokkal, de közben nem ismerik el, hogy nekik is
szükségük van arra, hogy engedjék, mások meg velük törődjenek. A „Ki, ha
nem én?” érzése magányosság, mert az önként vállalt mártíromság
magányos. Sőt talán egy kicsit öntelt is. Megtagadja másoktól a
lehetőséget, hogy hozzáadjanak valamit az életünkhöz. Nem ismeri el, nem
is ad lehetőséget arra másnak, hogy felelősséget vállaljon. Végül azt
tapasztaljuk, hogy senki sem tud belépni az életünkbe, vagy ami még
rosszabb, mi nem tudunk kilépni a sajátunkból.
A „Senki
más nem látja.” érzést akkor ismertem meg, amikor erősödő nemi öntudatú
fiatalokkal dolgoztam. Megtanultam, hogy a pornográfia és a nemiség sok
fiatal férfi életében vezet elszigetelődéshez, legyen szó akár
szégyenről, akár szorongásról. Mégis, sok fiatal férfi egyszerűen csak
arra vágyik, hogy valakivel megbeszélhesse ezeket, hogy tisztázzon
dolgokat és perspektívát kapjon. Arra viszont nem számítottam, hogy a
„Senkinek nem kellene látnia ezt.” érzése, ha nem beszélnek róla
idejében, elszigetelődéshez vezet, ami nem enged teret a
sebezhetőségnek. Ez nem csak férfiak esetében van így, és nem kizárólag a
nemiséggel kapcsolatban. Ha azt hisszük, hogy nem oszthatunk meg
valamit másokkal, mert szerintünk rejtegetni való dolog, akkor ez a
hitünk az önbizalomhiány, önmagunk leértékelésének a melegágya lesz, és
lehetetlenné tesszük azt a békességet és stabilitást, amely a
perspektívával és az érettséggel jár. Nem vagyunk egyedül. Egyszerűen mi
döntünk úgy, hogy egyedül leszünk.
Az igazság az, hogy
egyediek vagyunk, és időt kell szánnunk arra, hogy másokat
megismerjünk. Nincs egyszerűbb út. Igaz, vannak olyan emberek, akik nem
hajlandók megérteni a másikat, akiket nem érdekel semmi, akik
egymagukban is csöndes rejtélyek. De igazságtalan dolog önmagunk védelme
érdekében elkergetni azokat az embereket, akik viszont készek arra,
hogy bizalmat, együttérzést és szeretetet alakítsanak ki, amit minden
kapcsolat megérdemel. A „Senki nem ért engem.” a magány és az
elszigeteltség receptje, amely gyorsan kárt tesz a kapcsolatainkban. A
„Ki, ha nem én?” tagadja a közösség erejét. A „Senkinek nem kellene ezt
látnia.” azt feltételezi, hogy a mi szenvedésünk egyedi, pedig valójában
nagyon-nagyon hasonló másokéhoz.
Amikor tényleg
felismerjük, akkor aggasztó lesz, hogy mennyit latolgatunk, és hogy
ezáltal mennyire elválasztjuk magunkat egymástól. A közösség és az
együttműködés igazi erejét – amely szükséges ahhoz, hogy megoldhassuk
életünk bonyolult problémáit, sőt a világ roppant komplexitását is – nem
szoríthatják ki olyan gondolatok, amelyek mindannyiunknak kárt okoznak.
Nem azt mondom, hogy ezekben a latolgatásokban nincs érték, mert ha az
értéket nézzük , akkor függetlenségre és a személyes felelősségre
ösztönözhetnek. Mégis, a magány leginkább talán cinizmust, lemondást és
elkerülhetetlenséget eredményez, ami ellen együttesen próbálunk küzdeni.
Megtanultam, hogy a „Szükségem van rá, hogy mellettem állj.”, „Sok
bölcsességet tanulhatok tőled.” és az „Itt vagyok, mert fontos vagy
nekem.” mennyivel több lehetőséget kínál annál, mint azt az én magányos
szívem hinni meri. Én is tanulok még.
(Szeptember 14. 2014 írta)
Forrás
Facebook
