Férfi és Nő

"A jó házasság nem azzal kezdődik, hogy ismerjük egymást, hanem hogy ismerjük Istent."

(Gery és Betsy Ricucci)

Dr. Joó Sándor: 

Férfi és Nő 

"...Örök probléma, állandó téma: a férfi és a nő találkozása. Az is volt mindig, abban a régmúlt világban is, amikor az asszonynak semmi társadalmi helyzete sem volt - meg ma is, amikor a nő egyenjogúsítva van a férfival. Amikor a férfi és a nő találkoznak, mintha mindig szikra pattanna közöttük. Talán alig észrevehetően, talán egészen a tudat alatt, de mindig történik valami... Minden férfi a férfihez másképp viszonyul, mint a nőhöz, és minden nő valahogy másképp viszonyul, valahogy másképp lép fel a nővel szemben, mint a férfival. És a nő, ha akármilyen emancipált állapotban él is, akármilyen modern is, mindig ő marad, és a férfi férfi! Két olyan fél, akik egymás számára vannak teremtve... Emlékeztek: így hangzik az örök teremtési Ige: “Szerzek néki segítőtársat, hozzáillőt.” Igen: a férfi és a nő, egymáshoz illenek, mint két fél, együtt egész, kiegészítik egymást, egymás által válnak teljessé. - Az asszonyra mondja Isten: segítőtárs. Micsoda hatalmas feladat és milyen nagyszerű pozíció: segítségnek lenni! Segítőtárs. Benne van ebben az a gondolat, hogy nélkülözhetetlen, helyettesíthetetlen. Minden nőnek az életben föl van adva a nagy kérdés: mi valósul meg általad ebből a segítségből? mennyire vagy igazán segítőtárs? Mert ebben ugye az is benne van, hogy a nőnem az a valaki, aki körül minden forog, hanem aki a második helyet foglalja el, azt a csendes helyet, ahonnét óriási áldásos erőt jelenthet minden férfi számára, az egész társadalom számára. - Igen, de ez nemcsak a nőtől függ, hanem a férfitől is. Tudniillik attól, hogy a férfi miként viszonyul a nőhöz, hogyan tekinti, igazán úgy-e, mint segítőtársat, vagy akit használhat? Ilyen problémák villódznak mindig, amikor férfi és nő találkoznak egymással. ...."

Forrás:
http://joosandor.hu/predikacio/1963-03/ferfi-es-no

BÁTORTALAN LÉPÉSEINK

BÁTORTALAN LÉPÉSEINK

Azt tartja a közmondás, hogy az okos más hibáiból tanul, a buta pedig a sajátjából. Életem eseményei – sajnos – azt mutatják, hogy általában az olyan leckét tanultam meg, amit saját bõrömön tapasztaltam. Azért ragadtam mégis tollat, hogy hátha lesz – akár csak egy – valaki is, aki tanulni tud mindabból, amit az alábbiakban megfogalmazok.

* * *

Ha az ismerkedésen és barátságon gondolkodom – különös tekintettel a különbözõ nemûek barátságára –, akkor óhatatlanul visszacseng fülemben az a figyelmeztetés, hogy fiú és lány között nem létezik klasszikus barátság. Ugyanis két eset lehetséges: legtöbbször „vibrál“ közöttük valami vonzalom, ami késõbb felszínre is kerül. Ha pedig hiányzik ez a vibrálás, akkor elõbb-utóbb érdektelenné, lapossá válik a kapcsolat, majd kipukkad. Ezt a gondolatot 95%-os biztonsággal magam is osztom. (Azért kis esélyt mégis adok arra, hogy létezhet igaz – minden egyéb szándéktól mentes – barátság fiú és lány között.)

Természetesen, semmi probléma sincs azzal, ha két fiatal azért ismerkedik meg, mert szimpatikusak, esetleg vonzóak egymásnak. Mondhatnánk: ez az élet rendje. Mindent összevetve azonban megállapítható, hogy a különbözõ nemûek barátságát, ismerkedését egyfajta misztika lengi körül. Nem könnyû róla nyilatkozni, sem jó tanácsot adni. Fájdalmas elviselni az ilyen típusú kapcsolatok hiányát, de néha a meglétét is.

Miért is olyan nehéz ismerkedni, barátkozni?

Sokféle oka lehet ennek:

– Van, akit az érzelmei irányítanak, hogy kihez, milyen viszony fûzze; ami becsületes, bár sokszor az érzelmi hullámzásnak kiszolgáltatott megoldás. Másvalaki számításból méregeti, hogy kivel is érdemes barátkoznia.

– Megnehezíti a döntési helyzetet az is, ha valaki minden ismerõsében a nagy õt próbálja beazonosítani. Néha pedig egyáltalán nem tulajdonít jelentõséget egy-egy kapcsolatnak, amirõl késõbb derül ki, hogy valószínûleg jól mûködött volna.

– Az sem könnyíti az ismerkedést, hogy a fiúk olyan nehezen (vagy egyáltalán nem) szánják rá magukat, hogy közelítsenek a másik nem képviselõihez. Ha mégis, akkor pedig általában úgy vezetik fel az õket szorongató kérdést, hogy arra nehéz nem elutasítóan válaszolni.

– De említhetjük még a korábbi csalódások, tévedések és az ezekbõl származó sérülések színes palettáját, amikor a múltbeli rossz tapasztalatok megnehezítik az új barátság indulását. Szinte mindenki „megégette“ már magát valamivel.

Akár azzal, hogy érzéketlen módon visszautasították; vagy nagyon nehezen zárt le egy számára nem kívánatos kapcsolatot; netalán a bizalmával éltek vissza; esetleg érzelmileg zsarolták. A csalódásokon nehéz túllépni, majd bizalommal indulni egy új kapcsolatba.

A problémák hosszas sorolásánál tanulságosabb, ha azt vesszük inkább számba, hogy mit lehet másként tenni.

1. Ha a fiú vonzónak tartja a lányt, akkor ne várjon a hölgy kezdeményezésére; hanem szólítsa meg bátran! Már néhány váltott mondatból – józan mérlegeléssel – sok tanulság leszûrhetõ.

– Mutatott-e érdeklõdést a megszólított lány? Erre a válasz nem csupán a kimondott szavakból, de a metakommunikatív jelekbõl – testtartás, hanglejtés, mosoly vagy fintor stb. – is kikövetkeztethetõ.

– Nincs-e áthidalhatatlannak tûnõ különbség kettõjük között? Hasonló-e a mûveltségük, családi hátterük, lelki és egyéb érdeklõdési körük stb.? Ezek felett – a talán már kialakulóban lévõ vonzalom „lila ködében“ – könnyen átsiklik az ember, pedig a közös jövõ szempontjából igen nagy jelentõséggel bírnak. (Tekintsük figyelmeztetõ jelnek azt, ha valaki már néhány perc után fárasztó, unalmas vagy idegesítõ, mert hosszabb együttlét alatt csak még inkább az lesz!)

Ha ez az elsõ „szûrõ“ pozitív eredményt mutat, akkor az azt jelzi, hogy érdemes ezen az úton tovább haladni. Ha nem ilyen „szívderítõ“ a kép, akkor – bár nem könnyû a döntés, de – mégis bölcsebb ilyenkor abbahagyni, mint késõbb fájdalmas sérüléseket szerezni.

2. Ha az elsõ beszélgetést követi még néhány hasonlóan jó, akkor elõbb-utóbb elhangzik majd a kérdés: „Járhatnánke együtt?“ Ennek megtételéhez – úgy érzem – a fiúk rászorulnak néhány jó tanácsra. Legtöbbször ugyanis izgulnak, illetve félnek a visszautasítástól, ezért örülnek, ha ezt az egy mondatot ki tudják préselni magukból. Pedig, ha már rászánják magukat a nagy lépésre, akkor érdemes jól meg is oldaniuk a feladatot. Mert talán azzal az egyetlen, rosszul idõzített mondattal mindent lerombolnak, ami addig felépült.

Sokkal tanácsosabb ugyanis az eldöntendõ kérdés gyors elsütése helyett (vagy legalább elõtte) néhány mondatban összefoglalni a lány számára, hogy mit gondol a kettõjük kapcsolatáról; majd ugyanezt kérdezze meg a lánytól is! Ezzel elkerülheti, hogy a lány elsõ meglepetésében az eszébe jutó

„nem“-et bökje ki. Ehelyett, kénytelen átgondolni, majd megfogalmazni, hogy mit is jelent számára a kettõjük barátsága.

Ha pedig nem tud azonnali választ adni, akkor némi gondolkodási idõt is kérhet.

A becsületes lányoktól elvárható, hogy a gondolkodási idõt ne nyújtsák vég nélkülire, bizonytalanságban tartva ezzel barátjukat, hanem igyekezzenek minél hamarabb választ adni erre a fontos kérdésre.

Ez a „tisztázó“ beszélgetés jó alkalom arra is, hogy mindkettõjükben megerõsítést nyerjen, hogy közös vágányon, azonos cél felé haladnak-e.

Természetesen, a hívõ keresztyén fiataloknál nem elhanyagolható szempont az sem, hogy lelki társra is találnak-e választottuk személyében? Ez csak „fûszerezi“ a fent vázolt, nem éppen könnyû választást.

Számos, jól induló kapcsolat futott már zátonyra azon, hogy a kérdésükkel az Úr elé álló fiatalok nem kaptak döntésükhöz „igei megerõsítést“. De ennek az ellenkezõje is gyakran megtörtént: a Bibliából kiragadott félmondatok „biztosították“ a közös jövõ alapját, amibõl késõbb sok csalódás és fájdalom származott.

Az „együtt járás“, ismerkedés idõszaka hivatott arra, hogy a fiatalok sokféle szituációban (családi, baráti körben, gyülekezetben, szolgálatban, közös programokon) megfigyelhessék a másik viselkedését. Ekkor kell józanul, nyitott szemmel járniuk, különbözõ élethelyzetekben megismerniük társuk gondolkodását, viszonyulását és szokását. Mindeközben bizalommal fordulva tanácsért az Úrhoz. Mert Ő az, aki mindenkinél jobban ismeri az embereket, megadva a társkapcsolatokban is a tisztánlátást és józanságot, hogy az egymást keresők meg ne tévesszék magukat.

Horváth Mária

Kérlek...

Kérlek...

Kérlek, fogadj el olyannak,
amilyen vagyok,
s akkor egyre jobb leszek!

A szeretet az egyetlen kulcs,
amellyel bármely szív
kincseskamráját kinyithatod.

Csak rajtad áll,
hogy mikor helyezed a kulcsot a zárba.

Keménységed és elvárásaid
zorddá és undokká tesznek.
De ha szeretsz,
jóságod sugarában
újra megszelídülök,
és elfogadlak én is.
Ha csak az eredményeim
alapján tartasz értékesnek,
elveszek;
de ha pusztán önmagamért
szeretsz,
sikert sikerre halmozok.
Semmit se tégy, csak szeress,
és felnövök magamhoz.

(Simon András)

Kedvesem!

Kedvesem!

Én vagyok a világosság. A világosság, ami ott él benned, és körülvesz minden helyen. Világosságot és életet adok. Benned élek és veled szeretnék dolgozni ezen a földön...kérlek, ne akadályozz meg ebben.

Ma beszélgetni szeretnék veled, s elmondani, hogy az élet, amit neked ajándékoztam teljes lenne, ha nem állnál ellen akaratomnak. Ha csendben meghallgatsz, észre fogod venni, arra törekszem, hogy teljes szabadságot, örömöt és békességet adhassak neked. De az első, hogy megértsd, az életet én adtam neked, s azért vagyok veled, hogy közösen éljük át problémáidat. Nem vagy egyedül...Akarom, hogy tudd, én veled vagyok! Szeretlek és megőrizlek, bíznod kell bennem...Szeretlek és figyelemmel kísérem életedet, terveidet, s a számodra legjobb úton próbállak vezetni. Pihenj meg bennem, kedvesem, s vess ki minden félelmet a szívedből...Ha megérzed jelenlétemet, semmi se tud majd megzavarni, rád ijeszteni. Fogadj el, mert már régóta kereslek. Engedd, hogy része legyek életednek, hisz barátod vagyok...testvéred...társad...Ha nem utasítasz el...Ha megbízol bennem...Ha ráébredsz, ki is vagyok neked valójában...
Kezdjünk egy új utat...egy új közösséget, melyben újfajta, sokkal bensőségesebb módon beszélünk egymással. Mától kezdve éljünk új szeretetben. Szeretetkapcsolatban, mely egész az örökkévalóságig tart. Én hűséges vagyok ígéretemhez, csak a te válaszodra várok. Veled lesz majd erőm, társad és bizalmasod leszek. A mindennapok problémáit is másképp élheted majd át, áldássá válnak számodra, növekedni fogsz általuk. Újra mondom, ne feledd: én vagyok a te Istened, s semmi se történik veled tudtomon kívül. Minden helyzetben ott vagyok veled, minden percben, minden dimenzióban.
Fogadd el ma az életedet úgy, ahogy van. Oszd meg velem életed minden területét. Meghívlak, hogy együtt harcoljunk azért, hogy a problémás területeken is helyre állhasson életed.
Engedd, hogy szíved megérezze jelenlétem, s válaszolhasson szeretetemre és hívásomra...Szeretnélek megtanítani szeretni...Hidd el, meg tudom tenni, ha szeretsz és megbízol bennem. Megígérem, hogy egy teljes élettel ajándékozlak meg.

Szeretve várlak... 

Jézus 

Forrás: 

Az igazság szabaddá tesz
 http://megismerniistenszivet.blogspot.hu/2013/08/kedvesem.html

Keresztények

Maya Angelou

Keresztények

A nő szíve olyan mélyen

legyen elrejtve Krisztusban,

hogy a férfi Krisztuson át

ismerhesse csak meg őt...

Ha azt mondom: 'Keresztény vagyok…'

Nem azt kiáltom: 'Tiszták az erkölcseim'

Hanem azt mondom halkan:

'Egyszer elveszett voltam,

most már meg vagyok mentve

és bűneim is megbocsátattak'

Ha azt mondom: 'Keresztény vagyok…'

Nem büszkeséggel beszélek,

hanem bevallom: Botladozom,

és szükségem van Krisztus vezetésére.

Ha azt mondom: 'Keresztény vagyok…'

Nem próbálkozom erős lenni,

Hanem tudom, hogy gyenge vagyok.

Szükségem van az Ő erejére, hogy kitartsak.

Ha azt mondom: 'Keresztény vagyok…'

Nem sikerrel hencegem,

hanem tudom: Megbuktam,

és csak Isten tisztíthat meg.

Ha azt mondom: 'Keresztény vagyok…'

Nem azon igyekszem, hogy tökéletesebb legyek,

A hiányosságaim túl feltűnőek,

De Isten hiszi, hogy érdemes vagyok.

Ha azt mondom: 'Keresztény vagyok…'

Mégis érzem a fájdalom fullánkját…

Kijutott a szívfájdalmakból is,

Ezért szólítom az Ő nevét.

Ha azt mondom: 'Keresztény vagyok…'

Semmivel nem vagyok szentebb nálad,

Csak egy egyszerű bűnös,

Aki Isten kegyelmében részesült.

Felemelő szeretet

 

Felemelő szeretet 

"Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. Mert ha elesnek, az egyik ember fölemeli a társát. De jaj az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli föl senki." 

(Prédikátor 4,9-10) 

Köztudott, hogy a házasság és a család intézménye válságban van. Az elmúlt évtizedekben a válások száma drasztikusan megnőtt a megkötött házasságok számához képest. Ezt az önmagában is kétségbeejtő jelenséget még jobban kihegyezi az a tény, hogy ez az arány sajnos a hívők között sem jobb! Hogyan jutottunk idáig? Mi állhat a dolog hátterében? Lehet-e egyáltalán tenni valamit ellene? 

Minden igényt kielégítő válaszom nincs, viszont az olvasott igeszakasz egy olyan oldalát világítja meg a házasságnak, amelyen elgondolkodhatunk. 

A házasság egy szeretetközösség, melynek egyik fontos „funkciója" a védelem. Legalábbis ennek kellene, hogy legyen. Ahhoz, hogy ezt betöltse, tényleg közösségként kell megélni. Az élet azonban más tempót diktál: sokszor nincs időnk sem magunkra, sem egymásra. A közös munka egy távolba vesző ideál, mindenki a maga életében, munkájában igyekszik boldogulni. Van, amikor minket is megkísért az önmagunknak élés lehetősége. Ez a legjobb módja, hogy „egyedülálló házasok" legyünk; kapcsolatban élve, de mégis külön utakon járva... Ezért viszont súlyos árat fizetünk, fizethetünk. Ha az utunk folyamán elesünk, nem lesz, akire számítsunk, aki szeretetével körülvesz, és segít talpra állni, mert társunk valahol máshol jár. Először csak lelkileg, s aztán a legrosszabb esetben előfordul, hogy fizikailag is... Jobban boldogul a kettő, mint az egy. Lehet, hogy nem tudunk olyan sebességgel előrehaladni, hiszen folyamatosan egyeztetni kell, s az egymásra figyelés, a szeretet megélése plusz energiákat köt le. Azonban ez a befektetés megtérül: többek között eredményes munka és védelem a jutalma. Mit tegyünk? Álljunk meg, és a GPS-ekhez hasonlóan, mi is végezzünk „újratervezést". Hogy áll a házasságom? Helyemen állok a kapcsolatomban? Együtt megyünk? Előre megyünk? Működik közöttünk a felemelő szeretet?

 (Prókai Árpád)

Forrás

Napi Ige és Gondolat 2015.

„A saját kudarcaink segítenek abban, hogy másokat megértsünk”

„A saját kudarcaink segítenek abban, hogy másokat megértsünk”

Látogatóban a Pálhegyi házaspárnál

Tavaly ünnepelték az ötvenedik házassági évfordulójukat, öt gyermekük és tizenöt unokájuk van, jó negyedszázada foglalkoznak házassággondozással, de Pálhegyi Ferenc és Gede Lívia ma sem gondolja, hogy mintaházasság lenne az övék. Vallják, hogy naponta küzdeni kell a másikért, a kapcsolatért, és ha mindezt Isten vezetésével tesszük, az áldás nem marad el.

A Budapest Torockó téri református lelkészi hivatalban beszélgetünk, ahová a házigazda tájékozottságával kísértek be. Mióta járnak ebbe a gyülekezetbe?

Pálhegyi Ferenc: Régebb óta, mint ahogy egymást ismerjük. Én 1950-ben itt konfirmáltam Joó Sándornál. Sepsiszentgyörgyön születtem, a bécsi döntés után Brassóba, majd Besztercére költöztünk. Apám 1944 őszén katona volt a Dunántúlon, így édesanyámmal Budapestre jöttünk a rokonainkhoz, hogy közelebb legyünk hozzá. A főváros ostromát is itt éltük át, a húgom az óvóhelyen született.
Még 1945 tavaszán került a kezembe anyám Bibliája, amelyet a Jelenések könyvénél kezdtem el olvasni. Ezt senkinek sem ajánlom, de engem lenyűgöztek az apokaliptikus képek – bár nem értettem őket, a megélt borzalmak miatt közel álltak hozzám. Aztán Makón, a Bethánia Egyesület által szervezett vasárnapi iskolában tizenkét évesen megtértem. Apám 1948-ban került haza az orosz hadifogságból; ekkor már együtt érkeztünk Budapestre. A Hűvösvölgyben kaptunk lakást, és ez a templom volt a legközelebb hozzánk.
Gede Lívia: Mi debreceniek vagyunk, de az otthonunkat bombatalálat érte. Egy vidéki nagynéném fogadott magához bennünket néhány évre, amíg anyukám Budapesten jó állást és hármunknak albérletet nem talált. Édesanyám a háború után, az ébredési mozgalom idején jutott hitre, ezután kezdtünk el Joó Sándor gyülekezetébe járni.

Zuhog vagy szemerkél

Ezek szerint itt is ismerkedtek meg. Esetleg klasszikus „ifis szerelem” volt az Önöké?

 
P. F.: Miután 1956-ban szétesett a gyülekezet ifjúsági csoportja, Uray Gézával, aki a legjobb barátom volt, elkezdtük újjászervezni. Joó Sándortól elkértük a keresztelési anyakönyveket, elindultunk látogatni, és 1957 őszén már ifjúsági csendesnapot tartottunk. Itt az egyik lány egy időre eltűnt a csoportból. Amikor előkerült, örömmel újságolta, hogy Sándor bácsival beszélgetett, és átadta az életét Krisztusnak. Gede Lívia volt, a későbbi feleségem…
G. L.: Egyébként nagyon visszahúzódó lány voltam, tizenhét évesen konfirmáltam, és utána is csak a templomig jutottam. Hívtak ugyan a lányok ifire, ám mindig arra hivatkoztam, hogy tanulnom kell. Egyszer anyukám is mellettem állt, és előtte nem mertem nemet mondani, így aztán kelletlenül, de elmentem. Meglepett a kedves fogadtatás, jól éreztem magam, és ott ragadtam. A csendesnap után elkezdtünk egyre többeket hívogatni, sőt a szomszédos budahegyvidéki ifi megalakulásába is besegítettünk.

Vagyis a közös szolgálat érett lassan házassággá?

 
P. F.: Hát, én jól emlékszem egy pillanatra, amikor a templomból jöttünk kifelé, Lívia előttem vagy tíz méterrel, és a tekintetünk találkozott. No, attól nem tudtam szabadulni…
G. L.: Pedig akkor csak ismerősként odabólintottam neki egy köszöntést. Nem gondoltam semmi egyébre, hiszen úgy tudtam, hogy vőlegény. Meg is lepődtem, amikor később megkérdezte tőlem, hogy hazakísérhet-e. Azonnal rávágtam, hogy miért engem akar kísérgetni, amikor menyasszonya van.

P. F.: Valóban volt a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán, ahová jártam, egy komoly kapcsolatom, amely ekkorra már fölbomlott. Felajánlottam hát Líviának, hogy tisztázom a helyzetet hazáig. Amíg a Torockó térről a Margit híd pesti oldaláig jutottunk, elmondtam a védőbeszédemet a zuhogó esőben.
G. L.: Ami persze csak szemerkélt.
P. F.: Íme, még a közös élményeinkre is másképpen emlékezünk… Egyszer erről úgy nyilatkoztam, hogy zuhogott az eső. Lívia rögtön szóvá is tette, mert szerinte az eső csak szemerkélt.

A nézetkülönbségeknél maradva: talán a legnehezebb a hozott mintáink és az alapvető személyiségjegyeink eltéréseivel szembesülni, hiszen minden napunkban, minden viszonyulásunkban előtűnnek. Önöknek mennyire különbözik az alaptermészetük?

 
P. F.: Nagyon. Lívia precíz, pontos, rendszerető – én kevésbé vagyok aprólékos, inkább nagyvonalúan, elméleti szempontból szemlélek sok mindent. Az életritmusunk szerint én hajnali pacsirta vagyok, ő éjszakai bagoly. Hozzáteszem: olyan házasságot még nem láttam, amelyben két ember mindig mindenben ugyanolyan lett volna. Egyébként kétségbeesnék, ha egy reggel úgy ébrednék, hogy a feleségem ugyanolyan, mint én. Az a fontos, hogy naponta küzdeni kell a másikért és a kapcsolatért.
G. L.: Fel kell fedni a különbségeket és a konfliktusforrásokat is ahhoz, hogy egységre jussunk.

Egyetértek, de úgy vélem, a párok többsége nem a különbségekre összpontosítva indul neki a közös életnek. Önök milyen gondolatokkal vágtak neki a házasságnak?

 
G. L.: Természetesen igyekeztünk mindenben előre megegyezni. Megállapodtunk, hogy Feri a szakmájában áll helyt, én meg majd a gyerekeket nevelem. Gimnazistaként vonzott a művészi pálya, hiszen apukám, aki háromévi házasság után elhagyott bennünket, három hangszeren játszott. A fényképe ma is látható az Operaház emlékfalán. De ezt a vonzalmat könnyedén feláldoztam, családot akartam – talán azért, mert egykeként nőttem fel. Gyógypedagógusi diplomát a gyesen töltött közel tizenhat év vége felé szereztem.

„Két külön világ lettünk”

Feri bácsi ekkor már a főiskolán dolgozott. Tanítványa lett a férjének?

G. L.: Nem, mert én logopédia szakot végeztem, ő pedig a látássérült szakosokat tanította, illetve személyiséglélektant, gyógypedagógiai pszichológiát oktatott. Amikor megkaptam a diplomámat, boldog voltam. Mindig is nagy álmom volt a tanítás! Két év után azonban be kellett látnom, hogy az otthonom is, a munkám is teljes embert kíván. De amíg az iskolában bármelyik tanár tud helyettesíteni, a gyerekeimnek nem lesz más anyjuk. Így inkább visszatértem hozzájuk, és csak egy négyórás állást vállaltam: műszaki rajzolóként dolgoztam, hogy valamicskét enyhítsem az egy keresetből élő családunk gondjait.
Ennyi időre már sikerült elszakadnom otthonról, mert a második gyerekünk születése után hozzánk költözött anyukám, és néhány évig még a nagymamám is velünk lakott. Négygenerációs családunkban – az általános vélekedésekkel ellentétben – békés, harmonikus, bár igen mozgalmas hétköznapokat éltünk. Az évek gyorsan elrepültek, és egyszer csak arra eszméltem, hogy serdülők vesznek körül, akikkel már nem olyan könnyű az együttműködés, mint eddig.

P. F.: Én viszont továbbra is meg voltam győződve arról, hogy az anya dolga a gyerekekkel foglalkozni.

G. L.: Ekkor egy komoly hibát követtem el: a férjemet kezdtem okolni. „Mindig a munkáddal törődsz, és soha nem vagy itthon!” – vágtam a fejéhez rendszeresen. Rendkívül rossznak tartom ezt utólag, ráadásul akkor sem hozott eredményt, sőt a férjem inkább menekült a számon kérő elmarasztalások elől… A szemrehányások közepette sajnos még a serdülőink érdekében sem tudtunk együttműködni.

P. F.: Mindezt én úgy éltem meg, hogy a feleségem nem támogat, nem érdekli őt a szakmám… És lassan két külön világ lettünk. Húsz év házasság után!

Azt gondolnánk, hogy két hívő, szolgáló keresztény ember kapcsolata nem juthat el idáig. Így többszörös kudarcként élhették meg, hiszen a házasságuk minősége a hitük fokmérője is lehetett valamiképp.

P. F.: Kiderült számunkra, hogy két hívő ember házassága még nem hívő házasság. Erre a felismerésre azonban nem magunktól jöttünk rá. A legidősebb lányunk párja révén megismerkedtünk a Timóteus Társasággal, ahol egy házaspár, Mike és Kati hetente beszélgetett velünk házassági témákról, egy teljes éven át. Rá kellett jönnünk, hogy évtizedek óta olvastuk a Bibliát, szolgáltunk is, mégsem ismertük Isten azon alapigazságait, amelyek a házasságra vonatkoznak. Mindaddig azt gondoltam, hogy tudok segíteni magunkon, hiszen ez a szakmám. Azóta állítom – mert megtapasztaltuk –, hogy a pszichoterápia tüneteket kezel, Isten Igéje viszont gyógyít. Ezt a felismerést pedig tovább akartuk adni, így született meg a házassággondozó szolgálatunk.
G. L.: Úgy gondoltuk, hogy a saját szenvedéseink és megoldásaink, a konfliktusok, amelyeken Isten átvezetett bennünket, segítenek abban, hogy mások hasonló problémáit megértsük. Mi már tudjuk az irányt, ezt megmutathatjuk a bajban lévőknek.

Hogyan gyógyult ez a beteg kapcsolat az alatt az egy év alatt?

P. F.: Jól emlékszem arra a jelenetre, amikor hároméves lányunk elmélyülten babázott, és többször hangosan ismételte: „Papa, papa, ne mondd azt, hogy hagyj békén!” Belém hasított, hogy milyen gyakran mondom én ezt neki. Lassan világossá lett számomra, hogy a gyereknevelés kétemberes feladat, amelyből nem vonulhatok ki, mert az én felelősségem is, hogy mi lesz a gyerekeimmel – akkor is, ha a feleségem tölt több időt velük. Lívia is honnan tudná, hogy szeretem, ha nem fordítok rá elég figyelmet?
G. L.: Nagyon egyedül éreztem magam, és noha szerettem a férjemet, sokszor haragudtam rá. Megdöbbentett, hogy ellenségemnek tekintettem azt, akit a legjobban szeretek, és ezzel magamnak is fájdalmat okoztam. De nem volt kihez vinnem a haragomat, csak Isten elé. Megtapasztaltam, hogy ha „nincs is emberem”, Istenem akkor is van, mert a házaspári magányból egyedül nem lehet kitörni. És ez az Isten a férjemnek is megmutatta az utat, sőt: az első lépést ő tette meg. Csodálatos élmény volt megtapasztalni, amint Isten hatalma és az ember Istennek való engedelmessége összetalálkozott!

P. F.: Persze a későbbiekben is volt köztünk morgás, a morgásért bocsánatkérés… De a legfontosabb bibliai tanítást, hogy „Rendeljétek alá magatokat egymásnak”, elkezdtük gyakorolni. Ez annyira idegen az emberi természettől, hogy csak Istennek engedelmeskedve lehet megvalósítani.
G. L.: Magam is csodálkoztam, amikor megtapasztaltam: ha Isten előtt mindkét fél megteszi a maga kis lépését annak érdekében, hogy együtt tudjanak haladni, akkor azon tényleg áldás van. Ezt a titkot vittük magunkkal egy év után, és bő két évtizede igyekszünk másoknak is átadni.

A szeretet csodája

Az elmélet mindig a gyakorlatban méretik meg. Mi változott a hétköznapjaikban?

G. L.: Azután mindig együtt vacsoráztunk, közben hosszan beszélgettünk a gyerekeinkkel, amíg ki nem repültek. Hetenként néhány órát vagy egy napot kettesben töltöttünk. Megbeszéltük a gyerekekkel, hogy ezután apa hozza meg a döntést az ügyeikben. Eleinte ez nem ment könnyen nekem, folyton visszacsúsztam a régi gyakorlatba, hiszen addig mindenki helyett én intézkedtem. Egyszer az egyik fiunk csendesen meg is jegyezte – amikor el akart menni szilveszterezni, és én hirtelen rávágtam, hogy „Szó sem lehet róla!” –, hogy „Én a papát kérdeztem”. Elszégyelltem magam, bocsánatot kértem, és átadtam a szót a férjemnek.

És ő elengedte?

G. L.: Igen. Bár nem értettem egyet vele, nem vitatkoztam, mert az már Isten iránti engedetlenség lett volna. Aztán a fiam számára tanulságosan sült el az este, de az már egy másik történet… Egyébként pedig mindig imádkoztunk azért, hogy ha nem helyes az irányításunk, vagy ha a gyerekeink rosszul döntenek, akkor az Úr védje meg őket a rossz következményektől.
P. F.: Ma is előfordul olyan, hogy valamiben végképp más a véleményünk, de az a fontos, hogy jókedvűen értsünk egyet abban, hogy nem értünk egyet, mert a kapcsolatunk lényegesebb ennél. Persze türelmetlenné tehet, ha a párom másképp viszonyul valamihez, de Pál helyesen írja, hogy „Viseljétek el egymást szeretetben”.
G. L.: Sajnos a problémák a halálunkig elkísérnek, csak más-más ruhában jelentkeznek.

Ilyen probléma lehet a gyermekek párválasztása vagy a több generáció együttélése. Nagycsalád lévén a „még rám szorulnak a gyerekeim, és már rám szorulnak a szüleim” helyzettel is meg kellett birkózniuk.

G. L.: Azt gondolom, hogy mindenkinek magának kell megküzdenie a nehézségeire adott válaszokért. Általában a gyerekeknek – a mieinknek is – még a jó példa is zavaró lehet, hiszen maguk akarják végigjárni a saját útjukat. Azt láttuk, hogy mind az öt gyermekünk felelősen választotta meg a párját, és ragaszkodott a házasságához, bár sajnos van, amelyiküknek mégis fölbomlott.
P. F.: A generációs problémát azért nem éltük meg élesen, mert anyósom az én türelmetlenségemre olyan türelemmel reagált, hogy ezzel levett a lábamról. Kilencvenéves, kicsi, fizikailag erőtlen testében a Szentlélek ereje munkálkodott. Megéltük a csodát, hogy benne közel jött hozzánk az Isten valósága. Ahol ez nincs meg, ott kemény konfliktushelyzet alakul ki, mert a házastárs gyakran riválisnak érzi az idős szülőt. Ez ahhoz a féltékenységhez hasonló, mint amelyet az első gyerek születésekor az apa szokott érezni.
G. L.: De előfordul, hogy a társ szíve megindul, a keze megmozdul. Ilyenkor is a szeretet csodája változtatja meg a helyzetet… Egyébként a generációs problémákra is igaz, hogy Jézus nem ígért áldozatok nélküli életet. Isten a szeretetet állította első helyre a földön, azonban a szeretet áldozatok nélkül nem terem gyümölcsöt. Ám azzal együtt biztosan…

Sz. Kiss Mária

Forrás: 

http://family.hu/