ISTEN SZERET

ISTEN SZERET

Amikor Isten azt mondja:

"Szeretlek benneteket"

(Malakiás 1:2)

Ezt érti alatta:

- Elfogadlak

- Szépnek látlak,

- Gyönyörködöm benned,

- Megerősítelek,

- Vigyázok rád,

- Megbocsátok,

- és vágyom a veled való kapcsolatra!

Forrás

Facebook

Szerelem és tisztaság

Elisabeth Elliot: 

Szerelem és tisztaság

"Fiatalkoromban, ha egy fiú és egy lány szerelmes volt egymásba, azt mondtuk, hogy a fiú udvarol a lánynak. Ma járnak egymással. A szerelem kifejezésre határozottan rossz idők járnak. Sok kortársunknak ez a fogalom már csak annyit jelent, hogy ágyba bújik valakivel, sőt az sem számít többé, melyik nemhez tartozik a másik. Az autókon díszelgő matricákon a szerelem szót piros szív helyettesíti. Használják bármire, bárkire és szinte minden elképzelhető helyen. Akkor tehát nincs is más út? Tetszik, nem tetszik, ilyen undorítóan felszínes módon kell megélnünk az élet legmagasztosabb pillanatait? A modern élet- filozófia, akár akarjuk, akár nem, ilyen gusztustalanra maszatolja a férfi-nő kapcsolatot? Elisabeth Elliot magyar nyelven immár 3. kiadást megért műve - a korszellemmel szemben - olyan alternatívát állít elénk, amelyet, ha valaki őszintén magáévá tesz, megmenekülhet a kínzó emlékek és a megterhelt lelkiismeret gyötrelmeitől."

Megbékélés

 

Megbékélés Önmagammal

Egyedülállóként hogyan élhetünk teljes életet, s hogyan lehetünk elégedettek - annak ellenére, hogy nem mi választottuk ezt az életformát?
Csak kevesen vannak közöttünk olyanok, akik meggyőződésből élnek így; sokkal inkább a lehetőségek (alkalom) hiánya miatt, s az is biztos, hogy nem mindannyian maradunk egyedülállók - jelenleg azonban valamennyien "egy hajóban evezünk".
Néhányan közülünk "még" egyedülállók, mások elváltak, így "újra" egyedül élnek. Vannak, akiknek tartós kapcsolata volt, majd megtértek, s a kapcsolatuk tönkre ment. Sokan már régen Istennel járják az útjukat, míg mások még csak rövid ideje; megint mások pedig éppen azzal foglalkoznak, hogy Istennel vagy Isten nélkül éljenek-e. Nagyon eltérő életállapotok, nagyon különböző életutak - mégis összeköt minket jelenleg az, hogy egyedülállók vagyunk és sok óhajunk és vágyunk is azonos.

Megbékélés önmagammal - mit értek ezalatt?

Egyedülállóként rendszerint egyedül élünk a saját lakásunkban (vagy a szüleinkkel), tehát önmagunkkal. De - valóban együtt élünk saját magunkkal? Elégedettek vagyunk a helyzetünkkel, elfogadtuk ezt az állapotot?
Ha igazán őszinte vagy magadhoz, hogyan válaszolnál: Megbékéltél a jelenlegi helyzeteddel? Elégedett vagy a mostani "egyedülálló" életeddel vagy tulajdonképpen elutasítod ezt a helyzetet (ha valóban őszinte akarsz lenni magadhoz) és védekezel az ellen, hogy egyedül kelljen élned?
Most nem arról beszélek, hogy néha vannak napok, amikor nehezünkre esik elfogadni a jelenlegi szituációt; amikor a nyomás vagy a vágy nagyobb -, amikor kétségeink vannak. Ezt a helyzetet biztosan mindannyian ismerjük, hiszen ez a "páratlan állapothoz" tartozik, teljesen normális dolog.
Arra gondolok, hogy teljes szívvel "igen"- t tudsz-e mondani a jelenlegi helyzetedre. - Megbékéltél-e a helyzeteddel vagy tulajdonképpen harcban állsz önmagaddal? "Csökkent értékűnek" tartod-e magadat azért, mert nincs társad? Mit gondolsz valójában önmagadról, s arról a szituációról, amelyben jelenleg vagy? Hogyan élsz egyedülállóként - a gyülekezetedben, a baráti körödben? Hogy néz ki a lakásod? Csak ott "dekkolsz" és túléled azt az időszakod, amíg rá nem találsz álmaid férfijára / asszonyára, vagy valóban kicsinosítottad, otthonossá tetted, s jól érzed magad ott? Valóban együtt élsz önmagaddal - egy értékes emberrel? Végül a - számomra - legfontosabb kérdés: Megbékéltél önmagaddal, a múltaddal, a jeleneddel és a jövőddel is? Békét kötöttél a saját "történelmeddel"?
Úgy gondolom, hogy döntő fontosságú az életünkben, miként válaszolunk ezekre a kérdésekre.
Ha elégedetlen vagyok az élethelyzetemmel, ha nem tudok erre "igen"- t mondani, s állandóan nyavalygok, ez szükségszerűen kihat az Isten-kapcsolatomra és a más emberekhez való viszonyomra is.
Ha "harcban állok" önmagammal, akkor az Istenhez fűződő kapcsolatomban, a Vele folytatott beszélgetésekben mindig csak egy téma kerül szóba: én és a jelenlegi helyzetem. Egyáltalán nem vagyok nyitott arra, amit Isten nekem mondani szeretne. Az Istenkapcsolatom merő kesergés amiatt, amit nem ad meg nekem, pedig szeretném; amiatt, hogy Isten nem szeret, nem ért meg. Egyre keserűbb leszek, és a "követeléseim" (a helyzet megváltoztatására) Istennel szemben egyre nagyobbak lesznek.
Talán ismerősek is e gondolatok: Majd ha Isten megváltoztatja a jelenlegi helyzetemet, akkor lehet a kapcsolatom vele jobb és gyümölcsözőbb. Bár nem mondjuk ki hangosan, de ha igazán őszintén magunkba nézünk, érezzük, hogy ezek a gondolatok sokszor bennünk vannak.
Másokkal sem tudok mit kezdeni, velük kapcsolatot kialakítani, hiszen úgysem értenek meg engem. Ha mégis "összekapom" magam, akkor is a "homlokomra van írva": Egyedülálló vagyok - és ez engem nagyon zavar.
Persze ez a hozzáállás nem csak az egyedülállókra igaz. Egy csomó olyan - már házasságban élő - embert ismerek, aki nincs kibékülve a helyzetével, s elégedetlenségében önmagába fordult - ha ez nem is látszik, de belsőleg megviseli. Másképp képzelték el az életüket, s sok minden nem úgy alakult, ahogyan gondolták. Isten a hibás - magukba fordulnak, visszahúzódnak! Ismerős ez az állapot? 

Megbékélés a múltammal

Szeretnék néhány személyes dolgot elmesélni magamról, az életemről, mert mindig azt tapasztaltam, hogy sok minden ezáltal kézzelfoghatóbbá és érthetőbbé válik.
Én is másként képzeltem el az életemet. Fiatal felnőttként azt terveztem, hogy megházasodom, lesz néhány gyermekem, egy kertes házam - életem álma. Jelenleg - már 10 éve - akaratomon kívül - ismét egyedül vagyok, és 8 éve elváltam - 4 évi házasság után. A férjem, akivel gyülekezetalapításba kezdtünk, 4 év házasság után elhagyott, és eldöntötte, hogy nem akar többé velem élni. Korábban két évig volt egy nevelt gyermekünk, így aztán egy éjszaka alatt az egész családomat elvesztettem, és hirtelen ismét egyedülállóvá váltam. Azaz egyedülálló tulajdonképpen nem voltam. A különélés után egyfajta "köztes állapotban" éltem és nem tudtam, hová is soroljam magam. Papíron még házas voltam, de már nem éltem házasságban (házas életet); ez így volt még akkor is, ha még sokáig házasnak éreztem magamat. Igazi egyedülálló sem voltam, még akkor sem, ha tulajdonképpen - "érzékelhetően" - nem volt társam. Azt hiszem, hogy a dilemmámat, amelybe kerültem, meg tudjátok érteni - s talán egyikőtök - másiktok éppen ilyen szituációban van maga is?!
Amikor az első szomorúságon túl voltam, s lassan elkezdtem újra ápolni az emberi kapcsolataimat (születésnapi meghívások, esküvők stb.), természetesen mindenütt egyedül tűntem fel, amivel néhány embernek biztosan fejtörést okoztam. Mindannyian 2 emberhez (egy párhoz) voltak hozzászokva, akik összetartoztak, és hirtelen csak az egyik jelent meg - egyedül. Még jól emlékszem arra, hogy úgy éreztem magam - különösen olyankor, amikor valóban jó barátoknál vagy a gyülekezetben voltam - mintha kettévágtak és középen elfűrészeltek volna. Sok régi emlék merült föl bennem azokról az időkről, amikor még "együtt voltunk" ezen a születésnapon, s ilyenkor nagyon gyakran kisebbrendűnek éreztem magamat, "úgy, mint az egyik fele valaminek, ami tulajdonképpen egy egészet alkot".
Idővel egyre inkább azt éreztem, hogy újra magamra kell találnom, és újra kell fogalmaznom, ki is vagyok én. Ki is voltam valójában? Mitől is vagyok én értékes most, amikor már nem kell ellátnom a családomat? Istenem, én nem így képzeltem az életemet! - ismeritek ezt az érzést? Mit képzeltél másként az életedben? Ami nem úgy alakult, ahogyan eltervezted?
A házasságom tehát zátonyra futott - ennek már 8 éve -, s voltak évek, amikor azért küzdöttem, hogy meg tudjak békélni a múltammal. Sok sérülést kellett feldolgoznom, s sok olyan szakasza is volt ennek az időszaknak, ami tele volt könnyel és dühkitörésekkel; olyan időszak volt ez, amikor nagyon depressziós voltam - mindez azonban fontos volt a gyógyulás felé vezetőúton, hogy megbékélhessek a múltammal. Már nem létezett többé "B- terv", amire átválthattam volna, ha ez nem sikerül, és tudtam, hogy fel kell a múltamat dolgoznom, hogy élni tudjak a jelenben, s képes legyek a jövőmet is alakítani.
Természetemnél fogva "küzdő" alkat vagyok, s ebben az egész folyamatban számomra az elengedés volt a legnehezebb. A tehetetlenség, amikor éreztem, hogy a válást nem tudom megakadályozni, majdnem megőrjített. Mindent megtettem volna azért, hogy a férjemet visszakapjam és sokáig nem akartam elfogadni, hogy ő már végleges döntést hozott, amelyen én a legkevésbé sem tudok változtatni.
Életem álma - a házasság - egyszerre szertefoszlott, s sokáig el sem tudtam képzelni, hogy valaha még újra boldog lehetek és élvezhetem az életet. Szörnyen éreztem magamat egyedülállóként, és ezzel az állapottal egyáltalán nem tudtam mit kezdeni.
Amitől akkoriban legjobban tartottam az az volt, hogy megkeseredem; ezt pedig egyáltalán nem akartam. Hinni akartam abban, hogy valóban igaz, amit Isten mond, hogy egy teljes élettel akar megajándékozni engem; még akkor is, ha teljesen máshogy nézne ki az így kapott élet, mint amiről álmodtam.
Tudtam, hogy fel kell dolgoznom a fájdalmat, így orvosi (terápiás) segítséghez folyamodtam, sok könyvet elolvastam, beszélgettem másokkal és sok időt töltöttem Istennel, mivel éreztem, mennyire fontos, hogy feldogozzam a múltat, s aztán tényleg "elengedjem". Nem akartam, hogy még 20 év elteltével is ugyanott tartsak, ugyanazzal a fájdalommal telve, amitől keserű lettem.
Ha nem dolgozzuk fel a múltunkat, az mindig kihat majd a jelenükre és meghatározza a jövőnket. Mint egy súlyos, nehéz kabátot úgy kell cipelnünk; megkötöz minket, s lehetetlenné teszi, hogy valóban éljük és élvezzük az életünket.
A korábbi kapcsolatokat, egy válást - vagy mikor mit. Fel kell dolgoznunk a múltat, különben állandóan magunkkal hurcoljuk, s minden további kapcsolatunkat befolyásolni fogja, s "kolonc" lesz a leendő partnerünknek is.
A válásom hozzá tartozik az életemhez, minden kudarc, saját kicsinységem és tökéletlenségem felismerése - mindezt nem "kapcsolhatom ki", s nem tehetek úgy, mintha meg sem történt volna. A múlttal való megbékélés az egyetlen útja annak, hogy élni tudjunk a jelenben, s a jövőben.
Nagyszerű dolog, hogy nekünk, kereszt(y)ényeknek megvan a lehetőségünk arra, hogy megbékéljünk a múltunkkal, s lezárjuk azt, s új életet kezdjünk.
Jó példa a múlttal való megbékélésre egy ószövetségi történet, József története. Megéri egyszer úgy elolvasni, mint a múlttal való megbékélés példázatát. Újra meg újra el vagyok ragadtatva attól, amit Isten József életéből létrehozott csupán azért, mert ő képes volt arra, hogy megbékéljen a múltjával.
A múlttal való megbékélés nem azt jelenti, hogy húzunk egy vonalat, s másik társat választunk, hanem azt jelenti, hogy megvizsgáljuk a dolgokat, feldolgozzuk azokat és aztán, valamikor húzunk egy vonalat, elengedjük a régit, s elkezdünk valami újat. 

Megbékélés a jelenemmel

Amikor elkezdtem ezzel e témával foglalkozni, eszembe jutott a bethesdai tónál (medencénél) lévő beteg meggyógyítása. Röviden szeretném elmesélni a történetet, mert nem mindenki ismeri: Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Betesdának neveznek. Itt sok olyan ember feküdt, aki nagyon beteg volt. Az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett. Ezért aztán sok ember várt ott évekig arra a lehetőségre, hogy meggyógyuljon - elsőként lépve a vízbe. Sokan az ittlévők közül sánták, bénák voltak, azaz rászorultak mások segítségére. Minden alkalommal, mire a vízhez értek, már valaki más megelőzte őket és nekik újra várniuk kellett, s megint csak várni és várni.
Egy nap Jézus is a medencénél volt, s odament az egyik ilyen beteghez. A Biblia azt írja, hogy ez az ember 38 éve várt már gyógyulásra ennél a medencénél. 38 év remény és újra meg újra a csalódás, amikor más gyorsabb volt. Jézus megkérdezi ezt a beteget: "Akarsz-e meggyógyulni?" A beteg így válaszolt neki: "Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe..." (Jn. 5,7)
"Nincs emberem." Sok embernek, aki ennél a medencénél feküdt, volt hozzátartozója, aki bevitte a vízbe és ezzel valódi esélye arra, hogy első legyen, de ennek az embernek milyen reménysége lehetett? Egyedül volt, láthatóan senkije sem volt; sem rokona, sem barátai.
Vannak barátaid, akikkel együtt lehetsz; jó kapcsolataid, amelyekben mindig ott vagytok a másiknak, ha arra van szüksége? Van egy jó barátod / barátnőd; valaki, aki "beemel a vízbe, ha megérinti az Úr angyala", hogy "meggyógyulj" és egészségesen élhess? Vagy arra a "neked valóra" vársz, ami végre meghozza a beteljesülést és egyáltalán nem látsz lehetőséget más kapcsolatra? Valóban "szabad (kész)" vagy arra, hogy megismerd a lehetséges társadat? Önmagadban találod meg a megnyugvást, vagy valaki mást keresel, akiben meglelheted azt?
Megbékélni a jelennel azt jelenti, hogy alakítom az életemet itt és most. A legjobbat hozom ki abból, amim éppen van, és nem várok valamire vagy valakire, aki megszabadít majd az egyedülálló lét nyomorúságából és értelmet ad az életemnek, s teljessé teszi azt.
Ismered az Istennel való "birkózást" egy kapcsolat érdekében: "Uram, te megajándékozhatnál valakivel, hát miért nem teszed? Ha valóban szeretnél, tudnád, hogy nem tudok egyedül élni!"
Megbékélni a jelennel azt jelenti, hogy magam formálom az életemet és nem "kitöltöm az időmet, amíg..." Számomra a kérdés így hangzott: "Uram, mit tervezel az életemmel? Hol tudsz használni engem? Mi a küldetésem?" - De azt is jelentette: Mi az, ami szórakoztat? Mi az, amit "mindig is meg akartam tenni, ha majd lesz egy kis időm"?
Sokan közületek ismernek és tudják, milyen munkát végzek a gyülekezetben az "egyedülállókkal". Számomra a "klasszikus egyedülálló csoport" kávézgatással stb. mindig maga volt a horror, de egy egyedülállóknak szóló összejövetelt megszervezni - na, ez már sokkal jobban vonzott, és ki is próbáltam. Évek óta szerettem volna egy tánciskolát létrehozni, de nem tudtam rávenni az akkori férjemet. Aztán 10 évvel később, egyedülállóként megtettem, s szerencsére van egy olyan barátom, aki már majdnem 2 éve szorgalmasan velem jön táncolni. Így jött létre a táncos kávézó, amitől mások is el vannak ragadtatva, s ahol jól érzik magukat.
Alakíthatom az életemet - most egyedülálló vagyok, csűrhetem, csavarhatom a dolgot, ahogy akarom -, de mit kezdek ezzel az állapottal?
Egy megjegyzés: Megbékélni a jelenemmel, a mostani páratlanságomban nem azt jelenti, hogy a társas kapcsolat nem téma számomra. Még jól emlékszem arra, hogy kezdetben azt gondoltam: ha elfogadom a "páratlan" létemet, azzal azt "üzenem" Istennek, hogy nincs szükségem társra - s akkor nem is kapok többé. Ha Isten azt látja, hogy egyedül is jól vagyok, akkor többé nem foglalkozik azzal, amit szeretnék, ismeritek az ilyen gondolatokat és félelmeket?
Ez hasonló ahhoz, amikor az emberek azt hiszik, ha Istennel élik az életüket, akkor az értelmet "be kell akasztani a szekrénybe", s egyszerűen mindent "le kell nyelni". Nem így van! Megtarthatom a vágyaimat és az álmaimat, megbeszélhetem azokat Istennel, de az életemet itt és most én alakítom, és nem várok valamire vagy valakire.
Egyfajta egészséges lazaságot kívánok nektek életetekhez és annak alakításához, s mégis - amennyiben holnap vagy holnapután - esetleg már ma - belép életetekbe álmaitok férfija / asszonya (ha van ilyen egyáltalán) - kívánok nyitottságot ahhoz, hogy felszabadultan be tudjatok lépni ebbe a kapcsolatba.
Egyedülállóan ma boldogan élni nem jelenti azt, hogy fel kell adnom a vágyaimat, s azt sem, hogy ez az állapot nem változhat meg holnap, de ma egyedülállóként élek - s elhatározom, hogy a jelenemet én alakítom!

Megbékélés a jövőmmel

A végére kissé provokatív leszek:
 Ha Isten ma megkérdezne: "Megbízol bennem, hogy gazdaggá és teljessé teszem az életedet, és mindez nem egy társtól függ?" - mit válaszolnál Neki?
Ha megkérdezne: "Elhiszed nekem, hogy számomra Te fontos és értékes vagy - s semmi esetre sem vagy alacsonyabb rendű azért, mert nincs társad? Hogy egyedinek teremtettelek, olyan adottságokkal és képességekkel, amelyekkel senki más nem rendelkezik?"
"Bízol bennem, hogy mindazt megadom neked, amire szükséged van?"
"Bízol bennem, hogy akkor is találkozni tudok veled, ha valaki "gyorsabban eléri a vizet", és hogy ekkor nekem mindig más tervem van, amellyel eljuttatlak a célhoz?"
"El tudod engedni a saját, teljes életről alkotott elképzeléseidet és ide tudod adni nekem?"
"Életed legnagyobb katasztrófája lenne, ha nem adnék társat neked?" Most vitatkozhatnánk arról, hogy Isten mindenkinek egy bizonyos társat szán-e.
Azt hiszem, hogy magunkat és másokat is becsapjuk akkor, ha azt állítjuk, hogy minden fazéknak egy fedője van, stb... Az igazság az, hogy esetleg egyedül maradok, ha bizonyos elvárásokat támasztok a társas kapcsolattal szemben - pl. egy hívő társat szeretnék stb. - és esetleg istenes (vallásos) életemnek az lesz az "ára", hogy egyedülálló maradok.
A tények azt mutatják, hogy a hívők világában több nő van, mint férfi - ez a realitás. Az is tény, hogy sok nő egyedül fog maradni - talán én is!
Megbékélni a jövőmmel azt jelenti, hogy arra a kérdésre: vajon életem legnagyobb csapása lenne-e, ha egyedül maradnék, "nem"-mel tudok válaszolni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem találok társat, de azt igen, hogy "nem kötöm fel magam", ha mégis így alakulna.
Megbékélni a jövővel azt jelenti, hogy bízom Istenben, hogy Ő teljes életet ajándékoz nekem - függetlenül a társas kapcsolattól!
Megbékélni a jövőmmel azt jelenti, hogy tudatában vagyok annak, hogy értékes vagyok, 100%-ig alkalmas arra, hogy Istennek szolgáljak, s arra az életre, amit Vele élek.
Még egyszer összefoglalom: Isten csak akkor tud velem a jelenemről és a jövőmről beszélni, ha megbékéltem a múltammal, a jelenemmel és a jövőmmel. Különben nincs fülem arra, amit Ő magamról és erről a világról nekem mondani szeretne. Mélyebb lesz az Istennel való kapcsolatom, ha megbékélek a helyzetemmel.
Meg vagyok győződve arról, hogy nem alakulhat ki igazi közösségünk Istennel, ha nem békélünk meg önmagunkkal.
Egyeseknek talán nagyon keményen hangzik mindaz, amit most mondtam. Nem akarjuk ugyanis végiggondolni, hogy esetleg életünk végéig egyedül maradunk; én, személy szerint azonban azt gondolom, hogy ártunk magunknak és másoknak is, ha a lelkigondozás során ilyeneket mondunk: "Isten a megfelelő időben megajándékoz majd a neked való társsal", "Isten minden fazékhoz teremtett fedőt" - ez ugyanis egyszerűen nem igaz!
Ha megbékéltem - a jövőmmel is -, érezni fogom, mennyire megváltozik a kapcsolatom Istennel; ugyanis ekkor nem kell állandóan arról beszélnem Vele, hogy egyedülálló vagyok, hanem valóban meghallom, amit Isten mondani akar nekem, amit gondol rólam, amit velem tervez. Arról beszélgethetek Vele, ami Őt foglalkoztatja. (Nem kell félni! A vágyaink ennek ellenére elég gyakran szóba kerülnek.)
Nagyon jól tudom, mennyire nehéz megbékélni valamivel, amit valójában egyáltalán nem akar az ember. Viszonylag egyszerű akkor, ha olyan valakivel van vitánk, akit szeretünk. Ebben az esetben szívesen megbocsátunk, s kibékülünk.
Ha azonban olyan valakivel kell kibékülni, akit nem nagyon kedvelünk, s ráadásul még azt is hisszük, hogy igazunk van, akkor a megbocsátás duplán nehéz. A vélt "nekem van igazam" nagy erőt jelenthet az életünkben, és az ember szívesebben ragaszkodik az igazához, a jogaihoz, mint elismerje kicsinységét és tévedését.
Ha Ábrahám és Izsák történetére gondolunk, akkor talán még érthetőbb lesz, miről is van szó: Amikor Isten felszólította Ábrahámot, hogy áldozza fel fiát, Izsákot, akkor mondhatta volna Ábrahám: "Nem, Istenem! Te adtad nekem a fiamat, jogom van hozzá -, nem adom Neked! Olyan sokáig vártam rá, most már az enyém!"
Ismered az ilyen gondolatokat, mint:

• Jogom van egy kapcsolathoz
• Jogom van ahhoz, hogy boldog legyek
• Jogom van ahhoz, hogy gyerekeim legyenek
• Jogom van ahhoz, hogy kiéljem a szexuális vágyaimat.

Megbékélni Istennel azt jelenti számomra, hogy nem Őt hibáztatom azért, mert még egyedül vagyok, s nem rovom fel Neki, hogy nem szeret, mivel még nem találtam meg a társamat. 

© Inge Frantzen / 2004: "Versöhnt mit mir leben"
Fordította: Németh Mónika
Szerkesztve: Páratlanklub

Forrás
 http://paratlanklub.lutheran.hu/42bizony

Magát adja...

 

Venyercsán László

MAGÁT ADJA

A szeretet nem öltözik ékes bíborba, palástba, fején sem hordoz koronát.

A szeretet mezítelen, földrehajló, föld feletti, szívben keresi otthonát.

Magához von fénye, karja, áldozatként magát adja.

 

SZERETET

SZERETET

"Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg Őt."
(I. Jn. 3,1.)

János ezt mondja: „Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!” Nincs szó, mely teljesen kifejezné ezt a szeretetet, csak bizonyos fokig tudjuk szavakba önteni ezt a minden ismeretet felülhaladó szeretetet. A Végtelen nyelvezetére lenne szükségünk ahhoz, hogy kifejezzük azt az isteni jóságot, mely lehetővé tette, hogy Isten fiainak neveztessünk. Azzal, hogy kereszténnyé válik, egy ember sem lesz kisebb. Semmi szégyenletes nincs abban, hogy kapcsolatban vagyunk az élő Istennel.
Jézus viselte el azt a megaláztatást, szégyent és szemrehányást, melyet a bűnös érdemelt. Ő volt a mennyei Felség, a dicsőség Királya, egyenlő volt az Atyával; mégis letette istenségét és emberré lett, mert emberit csak emberi, istenit pedig csak isteni ragadhat meg. Ha angyalként jött volna el, nem részesülhetett volna szenvedéseinkből, nem kísértethetett volna meg mindenekben hozzánk hasonlóan, nem érezhetett volna együtt velünk bánatunkban; de Ő az emberi test öltözékében jött el, hogy mint helyettesünk és kezesünk helyettünk győzze le a sötétség urát, és érdemei által mi lehessünk győztesek.
Ahogy a Golgota keresztjének árnyékában állunk, szeretetének melege tölti be szívünket. Amint rátekintek, akit bűneim sebeztek meg, fentről jövő ihletés száll le rám, s ez az ihlet mindannyiótokra reászállhat a Szentlélek által. Ha nem kaptátok meg a Szentlelket, akkor Isten szeretete nem költözhet lelketekbe; de ha élő kapcsolatban vagytok Krisztussal, akkor ő szeretettel, buzgalommal és komolysággal tölt el bennünket.
Nem márványtömbök vagyunk, melyek bár visszaverik a nap sugarait, de nem lehet életre kelteni őket. Mi alkalmasak vagyunk arra, hogy reagáljunk az igazság Napjának fénysugaraira; mert amikor Krisztus fénnyel árasztja el lelkünket, akkor fényt és életet kapunk tőle. Úgy iszunk Krisztus szeretetéből, ahogy a fa ága táplálkozik a törzsből. Ha beoltattunk Krisztusba, és minden sejtünk egyesült az élő tővel, akkor erről a tényről úgy bizonyosodunk meg, hogy sok gyümölcsöt termünk.
(Review and Herald, 1892. szeptember 27.)

Forrás: 

Facebook - Szerelempróba (Fireproof)

A segítőtárs áldása

A segítőtárs áldása

"Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. Mert ha elesnek, az egyik ember fölemeli a társát. De jaj az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli föl senki. Éppígy, ha ketten fekszenek egymás mellett, megmelegszenek; de aki egyedül van, hogyan melegedhetne meg? Ha az egyiket megtámadják, ketten állnak ellent. 

A hármas fonál nem szakad el egyhamar. " 

( Prédikátor 4,9-12) 

Már a Biblia első lapjain Isten az ember házastársi kapcsolatát a segítségnyújtásban határozza meg. Ez azonban nem gazdasági együttműködést vagy gyereknevelési támogatást jelent. Ez félreértelmezése és leszűkítése lenne annak, amit Isten eredetileg szánt a házastársi kapcsolatoknak. Salamon néven nevezi, miben és hogyan tud férj és feleség egymásnak segíteni.

 1. Kettő jobban boldogul, jobban halad előre  mint egy. Sajnos ellenpéldát is látunk, amikor házastársak egymást akadályozzák a munkában, terveik elérésében. Kívánatos azonban mégiscsak az, amikor egymás segítésére vannak, s az elért közös eredmény örömmel, boldogsággal tölti el mindkettőjüket.

 2. Egyik a másikat emelni, felemelni tudja, ha elesik. Kérdés az, mennyire valósul meg ez a mi házasságunkban. Mennyit emelünk házastársunkon, illetve mennyit romboltunk le abból, ami jó volt?

 3. Egymás számára testi, érzelmi pluszt adnak. Nem elhanyagolható terület ez.

 4. A rossz, a gonosz megfékezése. A jó dolgok tönkremehetnek, a szép érzések, a romantika is kihalhat, ha helyet adunk a negatív, rossz dolgoknak. A bizalmatlanság, a másik lenézése, bírálgatása stb. mind-mind aláássák a bensőséges kapcsolatot. 

/Vasadi Teodor/

“A család azt jelenti, megosztjuk egymással a hibáinkat ..."

“A család azt jelenti, megosztjuk egymással a hibáinkat, a tökéletlenségeinket és az érzéseinket, miközben nem szűnünk meg szeretni egymást. De még ha szeretet árad belőlünk, akkor sem vagyunk mindig szeretetre méltók. Ha pedig nem vagyunk tökéletesek, lényeges, hogy meg tudjuk bocsátani önmagunknak és másoknak. Azután másnap reggel elölről kezdünk mindent. Olyan folyamat ez, mint a bimbó nyílása. Virágzás, virulás és virágba borulás. "

(Bernie Siegel)