Látogatóban a Pálhegyi házaspárnál
Tavaly ünnepelték az ötvenedik házassági évfordulójukat, öt gyermekük
és tizenöt unokájuk van, jó negyedszázada foglalkoznak
házassággondozással, de Pálhegyi Ferenc és Gede Lívia ma sem gondolja,
hogy mintaházasság lenne az övék. Vallják, hogy naponta küzdeni kell a
másikért, a kapcsolatért, és ha mindezt Isten vezetésével tesszük, az
áldás nem marad el.
A Budapest Torockó téri református lelkészi hivatalban
beszélgetünk, ahová a házigazda tájékozottságával kísértek be. Mióta
járnak ebbe a gyülekezetbe?
Pálhegyi Ferenc: Régebb óta, mint ahogy egymást ismerjük. Én 1950-ben
itt konfirmáltam Joó Sándornál. Sepsiszentgyörgyön születtem, a bécsi
döntés után Brassóba, majd Besztercére költöztünk. Apám 1944 őszén
katona volt a Dunántúlon, így édesanyámmal Budapestre jöttünk a
rokonainkhoz, hogy közelebb legyünk hozzá. A főváros ostromát is itt
éltük át, a húgom az óvóhelyen született.
Még 1945 tavaszán került a kezembe anyám Bibliája, amelyet a Jelenések
könyvénél kezdtem el olvasni. Ezt senkinek sem ajánlom, de engem
lenyűgöztek az apokaliptikus képek – bár nem értettem őket, a megélt
borzalmak miatt közel álltak hozzám. Aztán Makón, a Bethánia Egyesület
által szervezett vasárnapi iskolában tizenkét évesen megtértem. Apám
1948-ban került haza az orosz hadifogságból; ekkor már együtt érkeztünk
Budapestre. A Hűvösvölgyben kaptunk lakást, és ez a templom volt a
legközelebb hozzánk.
Gede Lívia: Mi debreceniek vagyunk, de az otthonunkat bombatalálat érte.
Egy vidéki nagynéném fogadott magához bennünket néhány évre, amíg
anyukám Budapesten jó állást és hármunknak albérletet nem talált.
Édesanyám a háború után, az ébredési mozgalom idején jutott hitre,
ezután kezdtünk el Joó Sándor gyülekezetébe járni.
Zuhog vagy szemerkél
Ezek szerint itt is ismerkedtek meg. Esetleg klasszikus „ifis szerelem” volt az Önöké?
P. F.: Miután 1956-ban szétesett a gyülekezet ifjúsági csoportja, Uray
Gézával, aki a legjobb barátom volt, elkezdtük újjászervezni. Joó
Sándortól elkértük a keresztelési anyakönyveket, elindultunk látogatni,
és 1957 őszén már ifjúsági csendesnapot tartottunk. Itt az egyik lány
egy időre eltűnt a csoportból. Amikor előkerült, örömmel újságolta, hogy
Sándor bácsival beszélgetett, és átadta az életét Krisztusnak. Gede
Lívia volt, a későbbi feleségem…
G. L.: Egyébként nagyon visszahúzódó lány voltam, tizenhét évesen
konfirmáltam, és utána is csak a templomig jutottam. Hívtak ugyan a
lányok ifire, ám mindig arra hivatkoztam, hogy tanulnom kell. Egyszer
anyukám is mellettem állt, és előtte nem mertem nemet mondani, így aztán
kelletlenül, de elmentem. Meglepett a kedves fogadtatás, jól éreztem
magam, és ott ragadtam. A csendesnap után elkezdtünk egyre többeket
hívogatni, sőt a szomszédos budahegyvidéki ifi megalakulásába is
besegítettünk.
Vagyis a közös szolgálat érett lassan házassággá?
P. F.: Hát, én jól emlékszem egy pillanatra, amikor a templomból jöttünk
kifelé, Lívia előttem vagy tíz méterrel, és a tekintetünk találkozott.
No, attól nem tudtam szabadulni…
G. L.: Pedig akkor csak ismerősként odabólintottam neki egy köszöntést.
Nem gondoltam semmi egyébre, hiszen úgy tudtam, hogy vőlegény. Meg is
lepődtem, amikor később megkérdezte tőlem, hogy hazakísérhet-e. Azonnal
rávágtam, hogy miért engem akar kísérgetni, amikor menyasszonya van.
P. F.: Valóban volt a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán, ahová
jártam, egy komoly kapcsolatom, amely ekkorra már fölbomlott.
Felajánlottam hát Líviának, hogy tisztázom a helyzetet hazáig. Amíg a
Torockó térről a Margit híd pesti oldaláig jutottunk, elmondtam a
védőbeszédemet a zuhogó esőben.
G. L.: Ami persze csak szemerkélt.
P. F.: Íme, még a közös élményeinkre is másképpen emlékezünk… Egyszer
erről úgy nyilatkoztam, hogy zuhogott az eső. Lívia rögtön szóvá is
tette, mert szerinte az eső csak szemerkélt.
A nézetkülönbségeknél maradva: talán a legnehezebb a hozott
mintáink és az alapvető személyiségjegyeink eltéréseivel szembesülni,
hiszen minden napunkban, minden viszonyulásunkban előtűnnek. Önöknek
mennyire különbözik az alaptermészetük?
P. F.: Nagyon. Lívia precíz, pontos, rendszerető – én kevésbé vagyok
aprólékos, inkább nagyvonalúan, elméleti szempontból szemlélek sok
mindent. Az életritmusunk szerint én hajnali pacsirta vagyok, ő éjszakai
bagoly. Hozzáteszem: olyan házasságot még nem láttam, amelyben két
ember mindig mindenben ugyanolyan lett volna. Egyébként kétségbeesnék,
ha egy reggel úgy ébrednék, hogy a feleségem ugyanolyan, mint én. Az a
fontos, hogy naponta küzdeni kell a másikért és a kapcsolatért.
G. L.: Fel kell fedni a különbségeket és a konfliktusforrásokat is ahhoz, hogy egységre jussunk.
Egyetértek, de úgy vélem, a párok többsége nem a különbségekre
összpontosítva indul neki a közös életnek. Önök milyen gondolatokkal
vágtak neki a házasságnak?
G. L.: Természetesen igyekeztünk mindenben előre megegyezni.
Megállapodtunk, hogy Feri a szakmájában áll helyt, én meg majd a
gyerekeket nevelem. Gimnazistaként vonzott a művészi pálya, hiszen
apukám, aki háromévi házasság után elhagyott bennünket, három hangszeren
játszott. A fényképe ma is látható az Operaház emlékfalán. De ezt a
vonzalmat könnyedén feláldoztam, családot akartam – talán azért, mert
egykeként nőttem fel. Gyógypedagógusi diplomát a gyesen töltött közel
tizenhat év vége felé szereztem.
„Két külön világ lettünk”
Feri bácsi ekkor már a főiskolán dolgozott. Tanítványa lett a férjének?
G. L.: Nem, mert én logopédia szakot végeztem, ő pedig a látássérült
szakosokat tanította, illetve személyiséglélektant, gyógypedagógiai
pszichológiát oktatott. Amikor megkaptam a diplomámat, boldog voltam.
Mindig is nagy álmom volt a tanítás! Két év után azonban be kellett
látnom, hogy az otthonom is, a munkám is teljes embert kíván. De amíg az
iskolában bármelyik tanár tud helyettesíteni, a gyerekeimnek nem lesz
más anyjuk. Így inkább visszatértem hozzájuk, és csak egy négyórás
állást vállaltam: műszaki rajzolóként dolgoztam, hogy valamicskét
enyhítsem az egy keresetből élő családunk gondjait.
Ennyi időre már sikerült elszakadnom otthonról, mert a második gyerekünk
születése után hozzánk költözött anyukám, és néhány évig még a
nagymamám is velünk lakott. Négygenerációs családunkban – az általános
vélekedésekkel ellentétben – békés, harmonikus, bár igen mozgalmas
hétköznapokat éltünk. Az évek gyorsan elrepültek, és egyszer csak arra
eszméltem, hogy serdülők vesznek körül, akikkel már nem olyan könnyű az
együttműködés, mint eddig.
P. F.: Én viszont továbbra is meg voltam győződve arról, hogy az anya dolga a gyerekekkel foglalkozni.
G. L.: Ekkor egy komoly hibát követtem el: a férjemet kezdtem okolni.
„Mindig a munkáddal törődsz, és soha nem vagy itthon!” – vágtam a
fejéhez rendszeresen. Rendkívül rossznak tartom ezt utólag, ráadásul
akkor sem hozott eredményt, sőt a férjem inkább menekült a számon kérő
elmarasztalások elől… A szemrehányások közepette sajnos még a serdülőink
érdekében sem tudtunk együttműködni.
P. F.: Mindezt én úgy éltem meg, hogy a feleségem nem támogat, nem
érdekli őt a szakmám… És lassan két külön világ lettünk. Húsz év
házasság után!
Azt gondolnánk, hogy két hívő, szolgáló keresztény ember
kapcsolata nem juthat el idáig. Így többszörös kudarcként élhették meg,
hiszen a házasságuk minősége a hitük fokmérője is lehetett valamiképp.
P. F.: Kiderült számunkra, hogy két hívő ember házassága még nem hívő
házasság. Erre a felismerésre azonban nem magunktól jöttünk rá. A
legidősebb lányunk párja révén megismerkedtünk a Timóteus Társasággal,
ahol egy házaspár, Mike és Kati hetente beszélgetett velünk házassági
témákról, egy teljes éven át. Rá kellett jönnünk, hogy évtizedek óta
olvastuk a Bibliát, szolgáltunk is, mégsem ismertük Isten azon
alapigazságait, amelyek a házasságra vonatkoznak. Mindaddig azt
gondoltam, hogy tudok segíteni magunkon, hiszen ez a szakmám. Azóta
állítom – mert megtapasztaltuk –, hogy a pszichoterápia tüneteket kezel,
Isten Igéje viszont gyógyít. Ezt a felismerést pedig tovább akartuk
adni, így született meg a házassággondozó szolgálatunk.
G. L.: Úgy gondoltuk, hogy a saját szenvedéseink és megoldásaink, a
konfliktusok, amelyeken Isten átvezetett bennünket, segítenek abban,
hogy mások hasonló problémáit megértsük. Mi már tudjuk az irányt, ezt
megmutathatjuk a bajban lévőknek.
Hogyan gyógyult ez a beteg kapcsolat az alatt az egy év alatt?
P. F.: Jól emlékszem arra a jelenetre, amikor hároméves lányunk
elmélyülten babázott, és többször hangosan ismételte: „Papa, papa, ne
mondd azt, hogy hagyj békén!” Belém hasított, hogy milyen gyakran mondom
én ezt neki. Lassan világossá lett számomra, hogy a gyereknevelés
kétemberes feladat, amelyből nem vonulhatok ki, mert az én felelősségem
is, hogy mi lesz a gyerekeimmel – akkor is, ha a feleségem tölt több
időt velük. Lívia is honnan tudná, hogy szeretem, ha nem fordítok rá
elég figyelmet?
G. L.: Nagyon egyedül éreztem magam, és noha szerettem a férjemet,
sokszor haragudtam rá. Megdöbbentett, hogy ellenségemnek tekintettem
azt, akit a legjobban szeretek, és ezzel magamnak is fájdalmat okoztam.
De nem volt kihez vinnem a haragomat, csak Isten elé. Megtapasztaltam,
hogy ha „nincs is emberem”, Istenem akkor is van, mert a házaspári
magányból egyedül nem lehet kitörni. És ez az Isten a férjemnek is
megmutatta az utat, sőt: az első lépést ő tette meg. Csodálatos élmény
volt megtapasztalni, amint Isten hatalma és az ember Istennek való
engedelmessége összetalálkozott!
P. F.: Persze a későbbiekben is volt köztünk morgás, a morgásért
bocsánatkérés… De a legfontosabb bibliai tanítást, hogy „Rendeljétek alá
magatokat egymásnak”, elkezdtük gyakorolni. Ez annyira idegen az emberi
természettől, hogy csak Istennek engedelmeskedve lehet megvalósítani.
G. L.: Magam is csodálkoztam, amikor megtapasztaltam: ha Isten előtt
mindkét fél megteszi a maga kis lépését annak érdekében, hogy együtt
tudjanak haladni, akkor azon tényleg áldás van. Ezt a titkot vittük
magunkkal egy év után, és bő két évtizede igyekszünk másoknak is átadni.
A szeretet csodája
Az elmélet mindig a gyakorlatban méretik meg. Mi változott a hétköznapjaikban?
G. L.: Azután mindig együtt vacsoráztunk, közben hosszan
beszélgettünk a gyerekeinkkel, amíg ki nem repültek. Hetenként néhány
órát vagy egy napot kettesben töltöttünk. Megbeszéltük a gyerekekkel,
hogy ezután apa hozza meg a döntést az ügyeikben. Eleinte ez nem ment
könnyen nekem, folyton visszacsúsztam a régi gyakorlatba, hiszen addig
mindenki helyett én intézkedtem. Egyszer az egyik fiunk csendesen meg is
jegyezte – amikor el akart menni szilveszterezni, és én hirtelen
rávágtam, hogy „Szó sem lehet róla!” –, hogy „Én a papát kérdeztem”.
Elszégyelltem magam, bocsánatot kértem, és átadtam a szót a férjemnek.
És ő elengedte?
G. L.: Igen. Bár nem értettem egyet vele, nem vitatkoztam, mert az
már Isten iránti engedetlenség lett volna. Aztán a fiam számára
tanulságosan sült el az este, de az már egy másik történet… Egyébként
pedig mindig imádkoztunk azért, hogy ha nem helyes az irányításunk, vagy
ha a gyerekeink rosszul döntenek, akkor az Úr védje meg őket a rossz
következményektől.
P. F.: Ma is előfordul olyan, hogy valamiben végképp más a véleményünk,
de az a fontos, hogy jókedvűen értsünk egyet abban, hogy nem értünk
egyet, mert a kapcsolatunk lényegesebb ennél. Persze türelmetlenné
tehet, ha a párom másképp viszonyul valamihez, de Pál helyesen írja,
hogy „Viseljétek el egymást szeretetben”.
G. L.: Sajnos a problémák a halálunkig elkísérnek, csak más-más ruhában jelentkeznek.
Ilyen probléma lehet a gyermekek párválasztása vagy a több
generáció együttélése. Nagycsalád lévén a „még rám szorulnak a
gyerekeim, és már rám szorulnak a szüleim” helyzettel is meg kellett
birkózniuk.
G. L.: Azt gondolom, hogy mindenkinek magának kell megküzdenie a
nehézségeire adott válaszokért. Általában a gyerekeknek – a mieinknek is
– még a jó példa is zavaró lehet, hiszen maguk akarják végigjárni a
saját útjukat. Azt láttuk, hogy mind az öt gyermekünk felelősen
választotta meg a párját, és ragaszkodott a házasságához, bár sajnos
van, amelyiküknek mégis fölbomlott.
P. F.: A generációs problémát azért nem éltük meg élesen, mert anyósom
az én türelmetlenségemre olyan türelemmel reagált, hogy ezzel levett a
lábamról. Kilencvenéves, kicsi, fizikailag erőtlen testében a Szentlélek
ereje munkálkodott. Megéltük a csodát, hogy benne közel jött hozzánk az
Isten valósága. Ahol ez nincs meg, ott kemény konfliktushelyzet alakul
ki, mert a házastárs gyakran riválisnak érzi az idős szülőt. Ez ahhoz a
féltékenységhez hasonló, mint amelyet az első gyerek születésekor az apa
szokott érezni.
G. L.: De előfordul, hogy a társ szíve megindul, a keze megmozdul.
Ilyenkor is a szeretet csodája változtatja meg a helyzetet… Egyébként a
generációs problémákra is igaz, hogy Jézus nem ígért áldozatok nélküli
életet. Isten a szeretetet állította első helyre a földön, azonban a
szeretet áldozatok nélkül nem terem gyümölcsöt. Ám azzal együtt
biztosan…
Sz. Kiss Mária
Forrás:
http://family.hu/
