Nem jó az embernek egyedül
Egy érző szívű és szükségben szenvedő ember élete annyira le tud szűkülni, hogy néha már csak egy-egy másik emberből áll. Különösen mi, nők vagyunk erre hajlamosak, ha nem vigyázunk. Nagyon kicsi lesz a világunk. Legalább nézzünk körül a zsákutcában, és állapítsuk meg, mibe vagyunk bezárva.
Mi szorít korlátok közé? Lehet, hogy az a homályos érzés, az a tévhit, hogy egy “tökéletes másik ember” esetleg még kielégíthetné az éhségemet, a szomjúságomat. Benne megtalálhatnám azt, amire szükségem van. Mert hiszem, tudni vélem, hogy benne megvan mindaz, ami kell nekem. De ez nem igaz. Talán mindaz, amiről álmodom, de nem mindaz, amire szükségem van.
Dávidot is szomjassá tette a hiányérzet. A szomjúság életjel. Az ilyen embernek nem kérges, nem tompa, nem igénytelen a lelke. Azért fáj, azért szomjazik, azért érzékeny, mert nagyonis él. A megoldást azonban eltévesztette Dávid. Úgy gyógyítgatta magát, hogy megszerzett egy olyan nőt, aki másvalakihez tartozott. És még ebben is sikeres volt. Jól van, Dávid, megint bizonyítottál. Vonzó vagy, ügyes vagy, ellenállhatatlan vagy.
Pedig Isten önmagát adta neki. Dávid ismerte Istent. Szerette Őt. Isten tulajdonképpen azt kérdezte tőle: “Dávid, nem elég neked az én szeretetem? Nem vagyok elég neked?”
Dávid nem képmutatóskodott. Tisztelte Istent annyira, hogy legalább nem bohóckodott előtte. Őszinte volt. A tetteivel így válaszolt Neki: “Nem. Sajnos nem vagy elég nekem. Többre vágyom.”
Isten ismer engem, hiszen Ő teremtett. Látja, hogy földi, emberi, hozzám illő embertársra is szükségem volna. Ádám az édenkertben a legvalóságosabb kapcsolatban volt Istennel, mégis kellett neki egy “csontomból való csont”. Istennek nem volt ezzel semmi baja. Nem sértődött meg azon, hogy “nem jó az embernek egyedül”.
Mivel ember vagyok, kell nekem a másik ember. Aki olyan tökéletlen, mint én vagyok. Szükségem van rá, hogy szüksége legyen rám, hogy engem akarjon. Az igény jogos. Ezzel nincs semmi baj. Előrelépés, ha ezt beismerem, és legalább nem csapom be magamat. Isten érti ezt. Neki nem furcsa. Sőt, előre látta, hogy így lesz.
Még mindig az önbecsapás mocsarában vergődöm azonban, ha az ember utáni sóvárgást összetévesztem a boldogság keresésével. Édes-mézes, de hamis gondolat, hogy akkor, és csakis akkor lehetnék elégedett ebben az életben, ha meglenne az igazi másik felem. Menyire boldoggá tehetnénk egymást! Pedig legföljebb több örömünk lenne.
Az örömömet meg is rabolhatja egy másik ember. Pillanatnyilag, vagy hosszú időre. Megrabolhatja például azzal, hogy nem becsül meg, hogy akadályoz, fájdalmat okoz, pusztít és rombol.
Mivel azonban a boldogságom nem egy másik ember kezében van, nincs az az ember, aki elvehetné tőlem. Senki nem állhat a boldogságom útjába.
Soha nem leszek nyugodt és elégedett, ha a boldogságot más emberekben keresem. Ha így gondolkodom, saját jogos szükségleteim áldozata leszek, és beszűkülni hagyom a világomat. Kicsi edényben úszom, kicsi aranyhal maradok. Összezsugorodik a világegyetem a tapasztalataim méretére. Nem élek igazán. Nem vagyok szabad arra, hogy felrepüljek a csillagokon is túl, és élvezzem Isten nagyságát.
Forrás: Krisztamami blogjából
