"De én? Isten közelsége oly igen jó nékem. Az Úr Istenben vetem reménységemet, hogy hirdessem minden te cselekedetedet."
( Zsoltárok 73,28 )
Valóban? Őszintén ki tudom ezt mondani? Talán úgy vagyunk vele, könnyen mondja a zsoltáríró: "De nekem olyan jó Isten közelsége!" Pedig a látszat első pillantásra már megint csal. Kérem, hogy éppen ezért olvassuk el egyszer az egész zsoltárt! Az éves Ige csak ezután válik igazán érthetővé. Itt nem olyan ember szólal meg, akinek minden dolga jól megy. Éppen ellenkezőleg, kétségek gyötrik: Nem hiábavalóság minden? Megéri hinni? Miért fáradozzam? Tekinthető jónak Isten, Akire rábíztam életem? Nem kevesebb forog számára kockán. Egy elméleti kérdésnél vagy egy intellektuális akadálynál több tehát, hogy rendben van-e a hit kérdése. A 73. zsoltár életének és hitének lényegi kérdését tükrözi vissza. Ha az imádkozó azokra az emberekre tekint, akik Isten nélkül élnek, úgy látja, nekik nemcsak jól, hanem jelentősen jobban mennek dolgaik. Isten követésével sem szerencsét, sem gazdagságot, sem egészséget, sem lelki nyugalmat nem nyer. Mi lehet annak az embernek a szívében, aki számára minden reggel büntetés (14)? Álljunk csak meg itt, és vizsgáljuk meg: Hogyan olvassuk ezeket a verseket? Mi is így érezzük magunkat, vagy eszünkbe jut valaki, aki épp ilyen kimerült a küzdelemben? Egy barátnőm jut eszembe, aki már sok éve bátran harcolja végig az életét. Alig tér magához, jön a következő csapás. Senki nem tudja, mennyi ideje van még hátra. "Kételkedem Istenben, újra meg újra kételkedem, és igazából nem jutok ki ebből. Nem szeretem ezt, de nem megy másként. Egyszerűen nem értem Őt, pedig annyira szeretnék hinni." Mi hoz fordulatot a 73. zsoltárban? Hol talál választ az imádkozó? A felelet nem saját meggyötört szívéből jön. Ez az egyik első felismerés, ami valóban vigaszt nyújt. Azt, ami engem valójában megtart, egész biztosan nem találom meg ott – de nem is kell. Egy istenélmény a szent helyen vigasztalja meg a zsoltárost (17). Jó lenne erről többet tudni: Milyen volt? Mi történt ott? Hogyan szólt hozzá Isten? Viszont nem olvasunk semmit róla. Az azonban egyértelmű, hogy ez az istenélmény megváltoztatja felfogását: Belátja, hogy az ő aktuális valósága nem a teljes igazság. A találkozás Istennel megváltoztat valamit szívében, és ez tovább élteti, noha nehézségei nem szűnnek meg. Megindítóan realista ez a zsoltár. Ezekről a kérdésekről élmény- és szórakozásközpontú társadalmunkban gyakran csak halkan beszélünk. Ilyen őszinte szemlélettel nem szerezhetünk érdemeket. És az igehirdetésekben is szívesebben hallok Isten szeretetéről és arról, hogy Isten mindent jóra fordít. A bennünk feszülő kérdéseket nem könnyű elviselni, és beszélni sem kellemes róluk. Zsoltárunk hitvallásba torkollik: Isten közelsége a boldogságom! De ez egy út, egy utazás a kételkedéstől a hitig. Egy utazás, ami nem mentes a küzdelmektől, de nem is légüres térbe vezet. Már itt elkezdődik, de azzal a perspektívával, hogy az Istennel itt megélt közösség örökkévaló. Újszövetségi nézőpontból pedig hozzá kell fűznünk: Amióta Jézus magára vette az egész világ szenvedését, többé senki sem elsőként éli át a szenvedést. Ezt a szenvedést Ő már elhordozta.
(Christiane Rösel)
Forrás:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése